Archív

Vancsó Zoltán Álomvölgye

kritika.Vancs-plakt

Az idei ősz egyik hazai filmszenzációjának ígérkezik Vancsó Zoltán egészestés fotófilmje, az Álomvölgy. Persze, csak akkor, ha elfogadjuk, hogy film… (Grozdits Hahó kritikája)

Egy film, ami azt hirdeti magáról, hogy nem film, már önmagában is érdekes! Ha „elkövetője” egy jó nevű fotós, akkor legalább a látvány minőségében biztosak lehetünk, mielőtt beülünk a moziba, hogy megnézzük ezt a történet nélküli képsorozatot, mely a városból kimenekülő néző elé tárja az „erdő lelkét”, hogy eljusson az ürességig, mely jó esetben a belső harmónia (okosságtól és rohanástól mentes, nyugodt) világa.

Vancsó művészetére eddig sem volt jellemző a civilizációs ártalmak fordulatszámának felvétele, de a mostani – hetvenperces filmmé összeállított – képsorozat azt mutatja, hogy sikerült levetkeznie mindent – a sajtómunkásként kötelezően gyakorolt – konkrét közlés kényszeréből. A hosszú záridő és a szándékosan bemozdított kamera költői igazsággá teszi azt, amiért egy fotósinas körmöst kapna. A film szempontjából nincsen jelentősége sem térnek, sem időnek: teljesen mindegy, hogy az erdőjáró fotós hány év alatt és hány helyszínen/országban (Magyarország, Szlovénia, Ausztria, Románia) készítette képeit. Az utazás belül, mélyen – a tudaton túl – zajlik. Először az alkotóban, aztán a – szerencsés esetben – nyitott nézőben, aki hagyja magát elsodorni, s nem próbál székkarfához hasonlóan konkrét tudatba kapaszkodva felfedezni valami „biztosat”. Az elmosódott, festményszerű kép nem az elemző elmét, hanem az érző ember, a hétköznapokon félresöpört gyermeki rácsodálkozást hívja „táncba”. Persze, ha nagyon akarunk, aggathatunk tudálékos címkéket a kész műre: a képek lehetnek „impresszionisztikusak”, és mindenféle spirituális jelzőt is elő lehet rángatni az alkotás egészére, de (talán) ennél egyszerűbb, tisztább és tisztességesebb a képlet!

A zenét jegyző Tius – szavak és történet nélküli történet film esetében – szerepe felértékelődik, meghatározóvá válik a befogadás szempontjából. Filmről lévén szó, a moziban ülve a kép és a hang a befogadás csatornája, s így a zene már egyfajta értelmezés, ami akkor is kizárja az egyéb lehetőségeket, ha helyénvaló. Mennyit tesz hozzá Tius a képekhez? Vajon egy – vagy akár sok – másik zenével egészen más hatást érnének el a képek? A belső harmónia felé vezető út talán ugyanígy vezethetne a káosz és a felbomlás üressége felé…

Vancsó Zoltán és a mögötte álló gárda fontos és bátor lépésre szánta el magát: szimpatikusan pimasz módon moziban bemutatandó filmként adnak valamit, ami két diavetítő és egy CD-lejátszó segítségével – a képek birtokában – házilag is előállítható.

A döntés, a kérdések megválaszolásának és az ítéletalkotásnak lehetősége a néző kezében van… és már önmagában ez, a „Lehetőség” is fontos dolgokat mond el az alkotói hozzáállásról!

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top