A szivarhajó utolsó útja olyan alternatív történelmi kalandregény, amely egyszerre szerez örömet Jules Verne olvasóinak és a James Bond-rajongóknak. Ismertető és részlet a könyvből.
Az 1848-49-es szabadságharcot megnyertük, és megvalósult Kossuth Lajos nagy álma, a Dunai Konföderácó!
Kossuth Csaba – Kossuth Lajos unokája –, fiatal lovastiszt feladatot kap a hadügyi államtitkártól, hogy juttasson el egy bizalmas iratot a Konföderáció fővárosába, Belgrádba. A vonatot azonban szerb szeparatisták támadják meg, és az iratok eltűnnek, a helyszínen csupán egy pikk király marad.
Ezalatt a fiumei Buda-Ganz gyárból egy rejtélyes feketeköpenyes alak elköti a Konföderáció legújabb titkos fejlesztését, egy hadi szivarhajót, és útnak indítja Belgrád felé. Kossuth Csaba egy szépséges kémnővel ered a titokzatos és mindenre elszánt idegen nyomába, akinek célja nem kevesebb, mint a Konföderáció elpusztítása függetlenül attól, hogy ez hány emberéletet követel.
Pintér Bence és Pintér Máté (vigyázat, nem testvérek!) regénye új műfajjal színesíti az ifjúsági regények palettáját.
A Dunai Konföderáció széltében az egykori Badentől egészen az
Ottomán Birodalom fővárosának határáig, hosszában a Kárpáthok
legészakibb pontjától a dalmát tengerpartig húzódik. Legfőbb folyója
a Duna, ami teljes hosszúságában az ország területén folyik.
Gazdasága kiegyensúlyozott és az egyik leggyorsabb ütemben fejlődő
Európában, ásványkincsekben és természeti javakban gazdag. Három
legfontosabb kikötője Fiume, Trieszt és Konstanca.
(Sir Spencer Heath: Danubian Confederation, 1877.)
Johann Löwe fáradtan írta le nevének utolsó betűjét az előtte fekvő papirosra,
amit aztán kétrét hajtva földön fekvő táskájába csúsztatott. Hátradőlt
a kanapén, végigsimított dús pofaszakállán, ami ahelyett, hogy arcának
keretet adva összeért volna állán, élesen elkanyarodott, hogy vékony sávvá
kunkorodva egybefüggő arcszőrzetet alkosson bajuszával, éppen ahogy
Vilmos, az Észak-német Szövetség öreg királya szerette hordani. Ám amíg
Vilmosnak jól állt, az ő arcán inkább úgy festett, mintha ragasztóval erősítették
volna oda.
Csizmás lábát hanyagul a dohányzóasztalra dobta, és elővette zsebóráját.
Még öt perce volt a megbeszélt találkozóig. Szeme lassan körbejárta a félhomályos
szobát, amelyet pest-budai tartózkodása idejére vett ki. Semmi kivetnivalót
nem talált benne, bár valami hiányzott a tökéletes összképhez. Ölébe
vette táskáját, és a mélyéről előbányászott egy fotográfiát, amely feleségét és
két bájos, szőke ikerlányát ábrázolta. Nekitámasztotta a zöld bankárlámpának,
ami egyedül világította meg a kissé talán túlméretezett lakosztályt.
Felállt és kimért léptekkel, hátratett kézzel az ablakhoz sétált. A Liberté
Hotel az egykor laktanyaként szolgáló Újépület keleti szárnyának a helyén
épült, így ebből a lakosztályból kiváló kilátás nyílt a Dunára és a parton épülő
Országházra. Már akkor is folyt az építkezés, amikor a Konföderációs Gyűlés
legutóbb Pest-Budán ülésezett. Jól emlékezett rá, hiszen akkor választották
először képviselővé. Most, harmadik ciklusának elején ötödször költözhet
a gyűléssel együtt Ljubljanából Belgrádba. Egyértelműen látszott, hogy a
harminc éve fennálló, minden más szempontból rendkívül igazságos rendszer
fölött eljárt az idő: a Dunai Konföderációnak már csak a költözésre kétévente
elköltött milliók miatt is szüksége lenne állandó fővárosra.
Két határozott kopogás hallatszott a vaskos ajtón, pontosan öt perccel
azután, hogy rápillantott zsebórájára.
– Tessék! – mondta hangosan. Az ajtó feltárult, és egy huszáregyenruhába
öltözött, fiatal, bajuszos férfi lépett be rajta. Világoskék zsinóros dolmányt
és hasonló színű nadrágot viselt, fején félrecsapott huszárcsákó ült, felső ruházatának
ezüstgombjai még a szobát gyengén megvilágító lámpa fényében
is csillogtak, oldalán lovassági kard lógott.
– Államtitkár úr – tisztelgett feszesen a huszár.
– Hadnagy – intett pihenjt a hadügyi államtitkár, aztán az asztal előtti
fotelra mutatott, ő maga pedig leült a kanapéra. – Foglaljon helyet.
Kossuth Csaba határozott léptekkel az asztalhoz sétált, majd kardját fogva
leült. Löwe végigmérte az ifjú tisztet. Kossuth Lajosra ütött, nem vitás.
Talán csak azért nem viselt pofaszakállat, hogy ne hasonlítsák még inkább
nagyapjához.
– Gondolom, nem lepte meg, hogy idekérettem. Megfelelő embert keresek
egy igen kényes feladatra – hajolt előre Löwe, és elővett egy vaskos
iratcsomót a táskájából. – Remélem, nem fogok csalódni önben, hadnagy.
Az aktája alapján nem is találhatnék jobb embert a munkára. Jól forgatja a
kardot, esze is van, és a társasági életet sem hanyagolja annyira, amennyire
az egy huszártiszttől megszokott.
– Köszönöm, uram – bólintott Kossuth.
– A maga képességei messze túlmutatnak a lovassági szolgálaton, hadnagy.
Ha minden jól megy, mostanában nem fogunk háborúzni, így pedig csak
eltékozolja a tehetségét. Éppen ezért áthelyeztettem a katonai hírszerzéshez
– jelentette ki az államtitkár, aztán felnyitotta az aktát, és böngészni kezdte. –
Ha jól látom, 1888. május 30-án kérvényezte áthelyezését az Alexandriában
állomásozó 7. lovasezredhez. Azóta vár a döntésre?
– Igen, uram, lassan két hónapja erre várok Pest-Budán.
– Mi áll kérvénye hátterében? – nézett Löwe szúrósan Kossuthra, amitől
sérült, ernyedten lógó jobb szemhéja egy kicsit meg is remegett. Nem tűnt
harci sérülésnek, inkább valami gyerekkori betegség maradványának.
– Egyiptomban még békeidőben is sok az éles bevetés, uram – válaszolta
Kossuth kitérően, mert arra gondolt, hogy a valóság még a Konföderáció
hadügyi államtitkárára sem tartozik.
– Értem. Ebben az esetben semmi kifogása nem lehet az ellen, hogy Belgrádba
küldjem, ahol volt jegyese, Reményik Teodóra is tartózkodik – merült
bele a papírok böngészésébe Löwe, miközben Kossuth arcán átsuhant egy
árnyék. – Ugyan már, Kossuth hadnagy, ezzel voltak tele az újságok társasági
rovatai májusban.
– Mi lenne a feladatom, uram? – hagyta figyelmen kívül Kossuth az
utalást Teodórára.
– Egy rendkívül fontos iratot kellene eljuttatnia holnap estig Belgrádba,
a hadügyminisztériumba. Mindenki arra számít, hogy nálam lesz, viszont ez
éppen ezért nem lenne… Hogy is mondják maguk? – csettintgetett Löwe.
– Glücklich! Ah, igen, szerencsés.
– Értem, uram.
– Remek – csapta össze tenyerét Löwe. – Pontosan fél óra múlva kell
találkoznia egy úriemberrel a Pilvaxban, vagy Forradalmi Csarnokban, vagy
mi most éppen a neve. Ő majd eligazítja a részleteket illetően. Komoly küldetésen
jár, Kossuth hadnagy. Ne higgye, hogy ez valami próba. Ha időben
Belgrádba akar érni, akkor most rögtön indulnia kell.
Kossuth rápillantott zsebórájára, majd felállt és tisztelgett. Valóban sietnie
kellett, ha el akarta érni az esti vonatot.
– Szerencsés utat, hadnagy! – állt fel Löwe, hangsúlyozva az imént felidézett
szót.
– Köszönöm, uram – válaszolta Kossuth, aztán sarkon fordult, és az ajtó
felé indult.
– Hadnagy! – szólt utána Löwe, mire a huszár visszafordult. – Ugyan
magára bízzuk, hogyan jut el Belgrádba, de a vasutat nem ajánlom. Nagyon
figyeljen oda, tényleg veszélyes küldetésben jár. Ne bízzon senkiben.
– Magában sem, uram?
– Bennem sem – mosolyodott el Löwe.
***
Ana Pejnović kilépett a kapun, megigazította kalapját, aztán visszanézett az
ablakban álló öregemberre, aki feléje intett. A nő bólintott, majd hangosan
kopogó cipősarokkal elindult a Sarló irányába. Az utcán ekkor kezdtek gyülekezni
a lámpagyújtogatók, hogy hosszú útjukon bevilágítsák Pest-Buda azon
részeit, ahol még gázlámpák égtek éjjel. Póznájuk végén, a rézkampón őrült
táncot járt az égő kanóc fénye. Már teljesen besötétedett, a macskaköveken
konflisok és társzekerek tartottak kifelé a városból. A nő követte a lámpagyújtók
útját, át a belvárost körbefogó hajócsatornán, a Sarlón. Átvágott az egyik
hídon, és haladt tovább a sugárúton, majd egy megfelelő kereszteződésnél
letért róla. Az utca kihalt volt és csendes, ahogy arra e kései órán számítani
lehetett. Ez a belgrádi utazás éppen jókor jött. A hosszú karlsbadi tartózkodás
a nagy emberrel kissé megviselte, de vele kellett tartania, hogy mindent
össze tudjanak egyeztetni.
Régen nem járt Belgrádban, és nem is kívánkozott vissza különösebben.
A bűnözők
és lázadók városa, a Duna gyöngysorának hamisgyöngye. Egyáltalán
nem akart odamenni, de nem volt más választása.
– Nicsak, kislány, mit keres ilyenkor egyedül az utcán? – szólalt meg a
háta mögött egy érces férfihang. A nő megpördült, és lendületből hatalmasat
rúgott a férfi lába közé, aztán nyakát megragadva nekivágta a meggörnyedt
alakot a mellettük lévő ház falának. Az árnyékban várakozó másik férfi elkerekedett
szemekkel meredt rá.
– Kérsz te is? – kérdezte Ana, és megindult a csavargó felé, aki menekülőre
fogta a dolgot. Ana a földön fekvő, nyöszörgő alak fölé hajolt. – Akár
szét is taposhatnám a torkodat, ha úgy tartaná kedvem. De ha megígéred,
hogy keresel valami rendes munkát, és nem támadsz meg többé utcán sétáló
kisasszonyokat, akkor csak a hancúrozástól veszem el a kedved egy kis időre
– mondta, miközben cipője sarkát fenyegetően a férfi lágyékára helyezte.
A férfi nyüszíteni kezdett, ahogy a cipő sarka egyre mélyebbre ereszkedett.
– Ígérem, ígérem, kisasszony, csak hagyjon már békén! – üvöltötte a fájdalomtól.
Ana dühösen arcon köpte, aztán sarkon fordult, és folytatta útját.
Már csak két sarkot kellett maga mögött hagynia, hogy a Szabadság térre
érjen, ahol a célszemély minden bizonnyal tartózkodott.
A tér szélére érve egy átlósan futó, fákkal övezett ösvényen indult el a
középpontban álló monumentális műalkotás felé, amely a negyvennyolcas
forradalom hőseit ábrázolta. A kompozícióban helyet kaptak költők, politikusok
és katonák, mindazon nemzetek fiai, akik felvették a harcot a Habsburgok
ellen. A nő egy pillantásra sem méltatta a szobrot, jobban lekötötte
a vele szemközt álló Liberté Hotel díszes épülete.
Alig öt perce várakozhatott, amikor egy egyenes tartású, bajuszos férfi
lépett ki a hotel kapuján, aki feltűnően hasonlított a követendő személyről
kapott fotográfiára. Ez tehát Kossuth Csaba, az öreg jóképű unokája,
gondolta magában, miközben végigmérte a férfit. Nem volt kifejezetten
magas, de tartása és egyenruhája magabiztos tekintélyt sugárzott. Kossuth
gyalog indult dél felé, párhuzamosan a Dunával. Ana várt egy kicsit, majd a
megfelelő távolságból követni kezdte. Figyelt arra, hogy véletlenül se váljék
gyanússá, bár biztos volt benne: Kossuth annyira ért a kémkedéshez, mint
ő a horgoláshoz. A férfi az elkövetkező negyedórában egyenesen haladt a
kihalt utcán, aztán a Pilvax köznél nyugodt tempóban balra fordult.
A nő sietősebbre fogta lépteit, bár gyanította, hogy Kossuth a kávéházba
tart, ahová a lebukás veszélye nélkül nehezen tudná követni. Befordult a
sarkon, és még éppen látta a huszáregyenruhát eltűnni a becsukódó ajtó
mögött. Elsétált az utca közepéig, és belépett a Pilvax bejáratával szemközti
sötét kapualjba. A kávéház a negyven évvel korábbi márciusi forradalom
emlékhelye volt: itt fogalmazták az ifjak a tizenkét pontot, és a következő év
őszén itt ravatalozták fel a csatában elesett Petőfit. Az idei ünnepségre végre
felújították: az utca felől négy nagy üvegablak engedett betekintést a kíváncsi
szemeknek. A hosszú és magas, oszlopokkal szabdalt teremben szellősen elosztva
álltak az asztalok, közöttük csoportokba verődve beszélgettek a szépen
kiöltözött, sétapálcás urak. A falakon a márciusi ifjak portréi függtek, valamint
a Nemzeti dal első nyomtatott példánya. A biliárdasztaloknál szokás szerint
most is nagy volt a forgalom, a piros-fehér-zöldbe öltözött felszolgálólányok
számolatlanul vitték a poharakat és csészéket a vitatkozó urakhoz. Szerb létére
Ana is nosztalgiával gondolt a kávézóra, ahogy minden dunai polgár tette a
forradalom óta. Innen indult minden, ami Köztes-Európát fölszabadította.
A Kossuthtal kezet rázó magas férfi az egyik ablak mögötti asztalnál foglalt
helyet. Keménykalapot viselt és magasra gombolt, galléros, fekete mellényt,
orrán csíptetős szemüveg ült. Széles mozdulatokkal invitálta a huszárt az
asztalhoz, aki azonban mondott valamit, és kezével elutasító mozdulatot tett.
A másik bólintott, majd az asztalon fekvő táskájából vastag, barna borítékba
rejtett iratcsomót vett elő, és átadta Kossuthnak.
Ezután váltottak még pár udvarias szót, majd újabb kézfogás után a magas
férfi visszaült az asztalához, Kossuth kilépett a kávéházból, és az Újvilág utca
felé indult, nem is sejtve, hogy Ana minden lépését követi.
***
Kossuth Csaba kilépett a Pilvax ajtaján, és gyalog indult szállodája felé, ami
két sarokkal arrébb bújt meg a Hatvani út sarkán. Elhaladt pár hangos kocsma
és csendes kávémérés mellett, de senkivel sem találkozott a sötét utcán.
Nem szerette Pest-Budát, nem mintha a Dunai Konföderáció bármelyik
fővárosát jobban kedvelte volna. A Sarló manapság is gazdag lelőhelye volt
a metszett torkú vízihulláknak, a külső, kevésbé tiszta és patinás kerületekben
pedig az öt éve felállított rendőrőrsök ellenére sem érezhette magát
biztonságban az ember. Pedig a pest-budai rendőrség kiváló munkát végzett,
egyedül Bécs és München kapitányságai tudtak volna versenyezni Tisza István
főnyomozó rendíthetetlenségével. Szükség is volt a főnyomozó kitartására,
mert az egyesítés óta a pest-budaiak száma a háromszorosára növekedett, a
bűneseteké pedig majdnem a tízszeresére.
Kossuth tisztában volt vele, hogy nem ez zavarja, hanem ennél valami
sokkal mélyebb dolog. A magyar főváros utcáit, a költőket és írókat vonzó,
Sarló menti kávéházakat, a báltermeket és a klubokat átitatta az a gőg és
üres fényűzés, ami korábban csak a császárvárost, Bécset jellemezte. Belgrád
ennél sokkal prózaibb és Kossuthhoz közelebb álló problémákkal küzdött: a
bűnszövetkezetekkel és a nacionalista szakadárokkal. Hol az egyik robbantott
kisebb bombát egy étteremben, hol a másik. Az embereket egyre kevésbé
érdekelte, hogy éppen melyik, mert nemcsak a vendéglősöket bosszantotta
a vendégforgalom visszaesése, hanem a város lakói is nehezen viselték, hogy
rendszeresen otthon kellett elkölteniük vasárnapi ebédjüket.
Kossuth csak egy-két lépés után vette észre, hogy elment a fogadója mellett.
A Guyon Richárdhoz címzett hely küszöbéről minden gőg és üres fényűzés
fintorogva fordult vissza. A kis helyiség, ahová Kossuth belépett, egyszerre
szolgált italmérésként az átutazó kereskedőknek és étkezőként a bentlakó
vendégek számára. A durván faragott, vaskos asztalokat kockás terítő fedte,
a kezekben borospohár és kártya, a szemekben földöntúli csillogás ült. Az
egyik falat a branyiszkói áttörésről készült, szerényen kivitelezett freskó uralta,
a másikon egy sorozat kapott helyet a tábornok másik nagy győzelméről: a
Duklai-hágónál folyó csatáról készült festményeken a csillogó golyószórók
kapták a leghangsúlyosabb szerepet. Kossuth intett a söntésben üldögélő
öreg fogadósnak.
– Jó estét, hadnagy uram! Megkapta azt az istenverte áthelyezést? – kérdezte
az öreg, miközben szemkötőjét igazgatta.
– Úgy is mondhatjuk – válaszolt röviden Kossuth, miközben egy pillanatra
megállva elengedte maga előtt a fogadós szemrevaló, kacéran mosolygó
lányát. – Még ma éjjel elutazom.
– Nagy veszteség ez nekünk, hadnagy uram! Hiszen még csak Austerlitznél
tartott. – Kossuth erre elmosolyodott. Az öreg azokra a hadászati bemutatókra
utalt, amelyet unalmasabb estéken rögtönzött a fogadó közönségének. Az
elmúlt két hónapban a Konföderáció és a környező országok összes pénzérméjét
felvonultatva játszotta le Kossuth a történelem legnagyobb csatáit a
terem legnagyobb asztalán.
– Innen talán már maga is folytatni tudja. Ezt felviszem – mutatott Kossuth
a pulton fekvő Beszélő esti kiadására, aztán választ sem várva a keskeny
lépcsőhöz lépett. A szűk emeleti folyosót csak egy-két gyertya pislákoló fénye
világította meg. Lassan hozzászokott a fogadó kopott szívélyességéhez. Akkor
költözött ide, amikor véglegessé vált szakításuk Reményik Teodórával, az
álnéven publikáló fiatal írónővel, aki másodállásban a politika kemény tollú
kritikusaként dolgozott az Esti Hírmondónál. Teodóra májusban a szövetségi
gyűléssel együtt Belgrádba költözött, azóta mindössze egyetlen visszafogott
hangú levelet kapott tőle.
Szobájába lépve viszonylagos rend fogadta. Ha tudott is valaki arról,
hogy Löwe őt szemelte ki a titkos feladatra, még nem volt ideje átkutatni a
szobáját. Ágya bevetve, ruhái összehajtva a nyitott ládában, könyvei rendben
az asztalon, a megbontott csomag Csokonay cigaretta a könyvek tetején.
Kedve lett volna egy szálhoz, de inkább pakolni kezdett. A könyveket a
ládába rakta, kivéve Teodóra legújabb regényét, amelyet egy váltás inggel és
borotválkozókészletével együtt oldaltáskájába tett. Gyorsan polgári ruhába
öltözött, egyenruháját a ládába hajtogatta, amelyet gondosan bezárt. Az
íróasztal fiókjából elővette revolverét, és mentéje zsebébe süllyesztette.
Egy pillanatra leült az ágyra, és megnézte a Beszélő címlapját. Az egység
ellenségei – olvasta a vezércikk címét, melyet a kormánypárti Horváth Aurél
jegyzett. A cikket átfutva Kossuth úgy döntött, egy ideig nem vesz a kezébe
Beszélőt. Horváth gyűlölettől fröcsögő szavakkal ostorozta az ellenzéket és a
vitában élen járó polgári demokrata vezérszónokot, Nemesházi Bencét, aki
Kossuth legjobb barátja volt. Összehajtotta az újságot és órájára pillantott.
Az utolsó gyors fél órán belül indult, így annyi ideje maradt csak, hogy
ládáját a fogadósra bízza, és fogjon magának egy kocsit a Központi Indóház
felé. Mielőtt kilépett volna a fogadó ajtaján, a söntéshez lépett, és visszatette
a Beszélőt a pultra.
– A Hírmondót még nem kaptuk meg – közölte a fogadós. Már megfigyelte,
hogy Kossuth türelmetlenül várja az Esti Hírmondó érkezését. Ha megkérdezik,
arra tippelt volna, hogy a hadnagy elkötelezett polgári demokrata.
Nem is sejtette, hogy egy bájos hölgy parlamenti tudósításait várja Kossuth
oly csillapíthatatlan vággyal.
– A tényeket azért kihámoztam a Beszélőből is. Lehet, hogy nagyobb vita
kerekedik erről, mint Boszniáról.
– Ne is beszéljen nekem Boszniáról! Minden talpalatnyi bosnyák földért
megküzdöttünk ötvenhétben a törökökkel. Ott vesztettem el a fél szemem
világát. És most mivé lett? Rablók, gyilkosok, útonállók és fosztogatók tanyája
szövetségi gyámság alatt. Ha a süketek ezt akarják tenni a fővárosainkkal,
akkor köszönjük, de nem kérünk belőle – a fogadós szavaira a pultnál ülők
többsége élénken bólogatni kezdett.
Süketeknek a kisebb megszakításokkal negyven éve kormányzó Egységpártot
nevezték, az évszázad második leghíresebb röplapjának köszönhetően,
a tizenkét pont után. A német nyelven, névtelenül kiadott pamflet, az Egy
pillantás a Konföderációra rendkívül elmésen definiálta az azóta is fennálló
három pártot. Bár a röplap névtelen szerző műve volt, a bécsi rendőrség alig
egy-két embert hallgatott ki az üggyel kapcsolatban. Lényegében az egész
ország tudta, de legalábbis sejtette, hogy az álarc mögött a Döblingből publikáló
Széchenyi István gróf bújik meg.
Az Egységpárt a röplap szerint nem több, mint „süketek gyülekezete, akik
nem hallják sem a nép, sem a kor szavát”, a liberálisok „pusztán néma bábok,
kik lelkesen bólogatnak, amint megszólal a kormány gyomrát bántó szél halk
jajszava”, a polgári demokraták pedig „vakok, mert nem látják, hogy minden
felszólalásuk köznevetség tárgya s hogy senki nem kér belőlük”.
– Nemesházi jól mondja: ez a győri alkotmány megsértése! – pattant fel
és emelte magasba a poharát egy fiatal ficsúr. – Az alkotmányra!
– Az alkotmányra! – morogta Kossuth is, miközben a levegőbe emelte
valaki másnak a poharát. Túl jól ismerte a jelenleg Belgrádban folyó politikai
csatározások hátterét ahhoz, hogy a korcsmai politika szintjén véleményt
alkosson.
– Azt azért tartsák szem előtt, hogy a Konföderáció a kontinens legszabadabb
országa, és ez a süketek helyes döntéseinek köszönhető. Néha viszont
ők is tévedhetnek – jegyezte meg Kossuth, amivel továbbra sem árulta el,
hogy kit támogat, mivel nem is támogatott senkit. Nagyapja, Kossuth Lajos
az Egységpárt alapítója volt, legjobb barátja, Nemesházi Bence pedig a
polgári demokraták feltörekvő szónoka, ő maga pedig tudta, hogy mindez
semmit sem számít.
– Inkább a duklai csatát mutassa meg nekünk az okoskodás helyett, hadnagy!
– kiáltott a ficsúr Kossuthnak. A huszár felismerte: szinte minden este
itt ivott, brillantinozott hajával kitűnt a szabólegények közül. Ügyvédbojtár
volt, és minden valószínűség szerint a fogadós lánya tetszett neki.
– Sajnos nincs sok időm – mondta Kossuth, aztán zsebébe nyúlva egy
marék fémpénzt tett az asztalra. – Viszont ez a csata sem tartott sokáig.
Az emberek elkezdtek köréjük gyűlni. Kossuth felsorakoztatta az érméket.
– 1849 júniusa, már-már elveszett a forradalom. Az áruló Ferenc József
császár hívására a cár elküldi csapatait a Kárpát-medencébe. Paszkevics tábornagy
úgy határoz, a fősereggel a Duklai-hágón kel át. Az oroszok rendezett
hadoszlopban keltek át a hágón: lovasság, gyalogság, tüzérség – mutatott a
három oszlopban és több sorban egymás után helyezett érmékre, aztán felállított
egy kétsornyi mélységű vonalat is. – Guyon tábornok itt sorakoztatta
fel tüzérségét, keresztben az úton, szemben a támadó muszkákkal, két oldalra
pedig a lovasságot rendelte.
Kossuth ekkor felnézett.
– Nem igazán jó haditerv, és ezt az oroszok is így gondolták. Viszont ők
nem tudtak a Buda-Ganz gyár golyószóróiról. A csata percek alatt eldőlt.
– Kezével elkezdte tolni előre az orosz hadoszlopot, és folyamatosan levette az
első sorokat. – Ezrek haltak meg, de Paszkevics csak küldte előre a hadosztályait.
Végül a lovasság bekerítette a maradék csapatokat oldalról, a gyalogság
pedig szemből intézett szuronyrohamot. Az orosz intervenciós sereg fél óra
alatt megsemmisült, és Paszkevics fogságba került.
Kossuth a tenyerébe söpörte az érméket, majd zsebre vágta őket, és fogadta
a tapsot. – Köszönöm, köszönöm. Tekintsék ezt búcsúelőadásnak.
Rendezte a számláját, majd megadta a fogadósnak Nemesházi Bence
belgrádi címét azzal, hogy ládáját és a nevére érkező leveleket ide továbbítsák.
Nem volt más ismerőse Belgrádban a barátján és Teodórán kívül, de ami még
meglepőbb, hogy nagyapjának sem volt háza a szerb fővárosban. Elköszönt,
és az ajtón kilépve odasétált az első, út szélén várakozó kocsishoz.
Több úton is eljuthatott volna Belgrádba. Naponta két szivarhajó indult a
pest-budai légikikötőből, de az esti járatot már lekéste, a dunai hajókázáshoz
pedig nem volt kedve. Végül némi gondolkozás után a Központi Indóházat
adta meg végállomásként. Az utasítások szerint eljárva nem bízott meg Löwe
tanácsában. A konflis egyenesen haladt az Indóház felé, átvágva a Sarlón.
Kossuth mindig elámult e nagyszerű csatornán, amelynek két oldalán üzletek
sorakoztak a magas bérházak aljában, és amelyet közel harminc míves híd szelt
át. A mérnöki tervezés dicsérete, a magyar főváros nyakéke volt ez a majdnem
öt kilométernyi folyócska, melyen bércsónakok fuvarozták a polgárokat a
Margit-szigettől egészen a régi Fa térig. Kossuth még élénken emlékezett arra
az időre, amikor tervek álltak készen a lecsapolására. A Sarló a Duna egyik
névtelen mellékága volt, nem több holmi bűzös posványnál, gazdag élővilággal.
Végül a vízi út terve győzedelmeskedett az irracionálisan drága és sok
munkával járó szárazföldi körúttal szemben. Az idelátogató könnyen érezhette
úgy magát, mintha Velencében lenne, leszámítva az éneklő gondolásokat.
Helyettük gőz- és benzinmeghajtású csónakok, kétevezős ladikok szelték a
vizet, illetve alacsony merülésű gőzhajók biztosították a tömegközlekedést.
Kétségtelenül modernebb látvány nyújtott, mint Velence.
A Mátyás király téren nagyobb forgalom volt a kései órán, mint a város
többi részén. A kocsiból kiszállva Kossuth a Konföderáció minden részéből
származó embereket látott, frakkot viselő elegáns urakat éppúgy, mint kocsit
toló munkáslegényeket és bő gatyás parasztokat. Az északi pályaudvar felől
érkező villamos ontotta magából a dunai polgárok tarka tömegét. A Központi
Indóházat öt évvel azelőtt nyitották meg a Kerepesi úti vámnál, hogy
tehermentesítsék a másik három főpályaudvart, ám ez sem volt elég. Azóta
épülőben volt még egy pályaudvar, és elkészült az új légikikötő is a városon
kívül. A Központi Indóházban futottak össze a Konföderáció északnyugati
vasútvonalai, hogy aztán dél és kelet felé induljanak. A díszes épület homlokzatán
elhelyezett óra fél tízet mutatott.
A hatalmas csarnok egyik végében a belgrádi gyors indulásra készen állt.
Kossuth bosszúsan vette tudomásul, hogy a hálókocsi teljesen foglalt, így
az első osztály egyik fülkéjében kapott helyet. Nyugodt léptekkel vágott
keresztül az emberek tömegén, akik lassan teljesen feltöltötték a vonat
másod-, harmad- és negyedosztályú kocsijait. Egy pillanatra megállt, és
vásárolt egy Esti Hírmondót a peronon kiáltozó rikkancstól. Az első osztály
a tömeg ellenére szinte üres volt, úgy látszott, már mindenki elutazott
Belgrádba, aki számít.
Fülkéjében reményei ellenére nem volt egyedül. A menetiránynak háttal,
az ajtó mellett egy hivatalnok külsejű férfi ült aktatáskával az ölében, monoklival
a szemén olvasta a Beszélőt, és közben szivarozott. Kossuth köszönt
neki, majd leült a szemközti oldalra az ablak mellé, oldaltáskáját maga mellé
téve a bordó ülésre. A füst kicsit ingerelte a torkát, ezért úgy döntött, ő is
megérdemel egy Csokonayt. Kiütögetett egy szálat a pakliból, gyufát vett elő,
és élvezettel szívta le a füstöt. A szivar általában ingerelte, a pipázással nem
volt kedve bíbelődni, a cigaretta viszont minden kívánalmának megfelelt,
ha megkívánta a füstöt.
Az Esti Hírmondó már részletesebben és kevésbé részrehajlóan írt a kibontakozó
vitáról.
A szerzőkről:
Pintér Bence: A századelő alternatív történelmi kalandponyváit futószalagon gyártó szerzőről annyit tudunk biztosan, hogy százötven évvel később született, mint szeretett volna. Ebből fakadó frusztrációját – hiányos feljegyzéseink alapján – 2012 tavaszáig az SZTE alap-, majd az ELTE mesterszintű történelemszakán próbálta csillapítani. Munkaidejében csapnivaló újságíró, szabadidejében az Alternatíva nevű marginális véleményblog főszerkesztője volt. A feltételezések szerint feleségével és Kemal nevű robotmajmával a ma víz alatt álló Pannónia Győr nevű városában élt. Életműve a Nagy Katasztrófa idején nagyrészt elveszett, töredékekben maradt fenn.
Pintér Máté: Az alternatív történelmi ponyvaírás másik alakja, pályáját az ELTE jogi karán kezdte, ám ezt egy év után hanyagolta, majd filozófia és magyar szakon folytatta tanulmányait. Szabadidejében számos projektbe vágott bele, általában egyikből sem lett semmi. Miután a katolikus egyház eltörölte a cölibátust, papnak állt és hét gyermekkel örvendeztette meg feleségét. A Nagy Katasztrófa idején történt megőrülése után profetikus jellegű műveket írt, amelyek semmi újdonságot nem tartalmaztak és csak fragmentumokként maradtak ránk.
{jcomments on}
