Kántor Péter költői hangjában, világlátásában a banális és a kozmikus, a mindennapi és a különleges, az érzéki és az absztrakt elválaszthatatlan egymástól.
Kántor Péter új verseskötete megrendítően személyes könyv. Ez a megmentett személyesség mindig is jellemezte Kántor költészetét, a Köztünk maradjon nagy verseiben pedig intenzívebb, mint valaha. A könyv legerősebb ciklusát azok a hosszúversek alkotják, melyekben „a dolgok neheze” kerül előtérbe, az anya elvesztése, a folyamatosan íródó vers, a „Megtanulni élni” muszáj-lehetetlensége. Kántor Péter költői hangjában, világlátásában a banális és a kozmikus, a mindennapi és a különleges, az érzéki és az absztrakt elválaszthatatlan egymástól, ekképp lesznek versei ironikusan filozofikusak, egyszerre játékosak és súlyosak. Emellett – és e közben – megszólal a közügyek iránt is érzékeny Kántor, hogy politikai-történelmi kérdésekben is költői választ, azaz emlékezetes verseket adjon. Ha még ehhez hozzávesszük a könyv ragyogó képverseit, elégikus dalait, filozofikus költeményeit, az Eszméletet megidéző Vízjelek darabjait, nyugodtan állíthatjuk, hogy a Köztünk maradjon az év egyik legfontosabb irodalmi eseménye. Egy nagy költészet újabb tetőpontja.
A kötetet bemutatja Kálmán C. György kritikus és Szegő János, a Magvető Kiadó szerkesztője.
Felolvas a szerző. Zenél Dés László. Időpont: Október 3-án, szerdán 19 órakor Helyszín: Nyitott Műhely (Budapest XII. Ráth György utca 4.)
Részlet a könyvből:
MEGSZOKOD
Megszokod, mint a falu a harangot.
Összenősz vele, mint faág a törzzsel –
e rossz bohózattal, melyben mint kerge özvegy,
lúdtalpain a halál körbe-körbe szökdel.
Tűz van, esküvő, temetnek, születnek,
kitekerik a csirke nyakát levesnek,
botrány! bolondság! – sírnak és nevetnek,
szaladj játszani! – mondják a gyereknek.
Szaladsz és elesel. Megütöd magad és fáj.
Vagy megütöttek? Te ütöttél?
Fordulnál vissza? Fogadkozol? Elbújsz?
Ugyan már, hova szöknél?!
Majd profitálsz lüktető sebeidből,
harci szekered a mezőre hajtod,
megdermed hátadon a sós verejték,
s látod, ahogy árnyékod túlnő rajtad.
A csábító leszel és az elcsábított is –
hogy ne legyen olyan árva az árva.
Egymást szorongatják vadul a vágyak,
s mindenki máson át marad magára.
Lebontott kályha füstje száll utánad,
egy régi fásládának vallanál szerelmet,
de jussát követeli minden új nap –
tapsolsz a mának és a tegnapot elejted.
Megszokod, mint a falu a harangot,
egymás után sírni, nevetni, sírni,
ne kérdezd, hogy mi végre, mire kellett,
hogy minek is kell sort sor után írni.
{jcomments on}
