Archív

Mozgólépcső

fehrPedig most nem is kifejezetten arról akartam beszélni, hogy hozzád kezdtem mérni, viszonyítani minden létezőt, ami a bőrömhöz ér. Mert az ilyen mondatokat meghagyom másoknak. Nyilván (jól láthatóan) ott sereglenek, sürögnek, sertepertélnek ők is körülötted elismerést, az elismerésedet áhítva. – Fehér Renátó írja az Apokrif vendégnaplóját a Librariuson.

feketemoso-kisebb

Az eddig viszonylag jól bevált, súlyosnak és/vagy megrázónak szánt és tapintatlan, az öntetszelgés határáig merészkedő mondatokat terveztem mostanra megint (azoknak errefelé nagy divatja van). Hatásossá formált, diszkrét párhuzamokat, bizonyos Dinit, Pierret, Szukics Magdát, az ő utolsó balatoni fürdésüket emlegetve.

(De) itt ülök egy vonaton, ezen a persze-nem-végleges (ilyen kitételekre vagyok hajlandó, köteles, mert igazából a fene nagy józanságot akár hangyányit elbizonytalanító lelkesültség, lelkesedés vált a nyolcadik főbűnné mostanság), de – engedtessék meg – számomra szokatlan kiruccanáson, rendíthetetlenül telve tervekkel, elszántsággal és -határozással, minderről mégsem tudok semmi érdemeset mondani.

Mintha – és ezt mostanra talán sikerült nemcsak tudatosítanom, hanem elfogadnom is – a veszteség, a lemondás diagnosztizálására, analizálására alkatilag alkalmasabb lennék. Leírni persze könnyű, de a mindennapokban ugyanez szűnni nem akaró bizonytalanságot és küzdelmet generál. Olyankor „zárkózottság és tartózkodás van” – „ami azonban nem komorság, nem színtelenség, nem is egykedvűség, egyáltalán nem zárja ki a melegséget, kedvességet, figyelmességet, vidámságot, és finom iróniába képes öltöztetni a humort” (Vajda Miklós).

*

Például, nem hittem volna, de folytatódni fog anyám élete nélkülem, a távollétemben is. Még hallom azt is, ahogy a húgom időpontot foglal a fodrásznál jövő hétre, szombat estére bulit egyeztet. Az öregekkel pedig egyezményes némaságban, megint kockázatos hónapokkal napoljuk el az általam nélkülözhetetlennek feltételezett történetek (meg)tárgyalását.

*

Arra az egyetlen útra (még otthon), amíg pályaudvartól pályaudvarig metróztam, jegyet kellett érvényesítenem. Nem voltbérletem, mert már nem tartozom oda, ezáltal pedig hozzád is kevésbé vagy (továbbra is) egyáltalán nem. Hozzád, aki dolgozni mész, cigarettázol a helyettem is lehúzott kávéhoz, lélegzel, és elengedsz viszonylag könnyen, lemondasz rólam (és használod az önmarcangoló, kitakarózó érvemet: nincs érzékem az időzítéshez) – és mindezt ugyanabban a városban teszed valahol. Nem is kérek, nem is érdemlek mást, sőt ha tudnék veled beszélni errol (úgy értem, ha lenne merszem), akkor utasítanálak erre, parancsolnám. Mert a hiányod után, úgy kalkuláltam, a lelkiismeret-furdalást lehet a legnehezebben elviselni. És neked talán ezekben a hetekben kezdődik el (jobb esetben folytatódik) mindaz, ami odáig vezet, hogy majd gyereket szülsz – egy tőled görcsösen megváltást remélő infantilis neurotikusnak, vagy épp egy szigorú, fölényes elegánsnak. Vagy (még az egyetem alatt) összeköltözöl valami 40 éves francia antropológussal, akihez aztán hozzá is mész, már ha szándékában áll elvenni egyáltalán.

És amikor ez mind végig fut az agyamon, akkor rávágnék a mozgólépcső stopgombjára, hogy görbüljön meg hát akkor tényleg ez a kurva világ! Nézhesselek néhány másodperccel tovább, amíg te éppen felfelé tartasz (persze itt is az időzítés a legfontosabb)! És a botrány sem érdekelne, noha – nem túlzás – éveket szántam rá, hogy kiszokjak az operettes belépőkből.

*

Pedig most nem is kifejezetten arról akartam beszélni, hogy hozzád kezdtem mérni, viszonyítani minden létezőt, ami a bőrömhöz ér. Mert az ilyen mondatokat meghagyom másoknak. Nyilván (jól láthatóan) ott sereglenek, sürögnek, sertepertélnek ők is körülötted elismerést, az elismerésedet áhítva.

Csak légy, lehess nekem (arról a vidékről úgyis rohamosan fogyatkozik) a kiemelt viszonyítási pont, habár ott úgysem változik majd semmi (lám, máris csírázik bennem a messzire szakadt fiú kioktató, hányingerkeltő gőgje).

Noha a mozgólépcső a fejemben talán igen, de a sláger-kuplé-sanzon-esztrád-idő mégsem áll meg. Mert eltűnt, kiszáradt belőlünk minden valamirevaló végzetesség. Méltatlanok lettünk már az elszürkítő, húsbavágó, gerincmegpattintó tragédiákra is. Persze az ilyen okoskodás már önmagában – látom, ahogy megmosolygod – anakronisztikus és színpadias. Hiába, ha csak így tudok beszélni: nekem ott már megtagadni, elárulni, megátkozni sincs se módom, se jelentőségem, sőt kedvem se semmit.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top