Farkas Antal Jama
Meghalt Farkas Antal Jama! – ennek a mondatnak már januárban is nagyon rossz íze volt.
Farkas Antal Jama
Meghalt Farkas Antal Jama! – ennek a mondatnak már januárban is nagyon rossz íze volt.
Azóta ízlelgetem ezt a vitathatatlan, igazságtalan, ízléstelen, keserű mondatot. Azok, akik ismerték Őt (vagy ismerik képeit) valószínűleg hasonló értetlenséggel merednek erre a brutális szintagmára.
„Bocsánatot kérek, hogy elnézést kérek” – kezdené a mondatot Jama –, de a valóságnak ez a vetülete nem elfogadható! A tragikusművész nem halhat meg, hiszen viccnek álcázott ígérete („Hűség a képhez, hűség az árthoz!”) nem köthető tényhez, térhez, vagy időhöz…
Fel kellene hívni, megkérdezni Tőle, mit szól ehhez az „egészhez”. Biztosan lenne néhány fájdalmasan vidám, önironikus, könnyedén súlyos mondata, amivel más – őrületesen normális – szempontot adna, mint amit a tények erőltetnek január óta.
Hiába a kétségbeesett gondolati játék: odaát nincsen telefon, ideát pedig csak az üresség sokasodik a meg nem valósuló képek helyén, és dübörgő csönd fedi el a ki nem mondott szavakat.
Új szavak helyett – nem vigaszul, csak mementóként – álljon itt néhány régi mondat:
– Amikor megjelent Munkakönny című köteted, sokan azt hitték, hogy végre jön a nagy áttörés, és „beérkezett művész” leszel…
– Amikor készült az album, akkor valami bizsergést éreztem, várakozás és remény volt bennem. Aztán megjelent, és elmaradt a nagy áttörés. Megtorpantam kicsit: vártam, hogy valamilyen hatása lesz az életemre, de marhára nem lett. Persze, az is lehet, hogy én nem vettem észre.
– Mi indítja be az alkotói folyamatot?
– Leginkább a kényszer. Gyakorlatilag akkor alkotok, ha meg kell felelni valaminek. Régebben, a főiskolán osztályzatokért kellett képet csinálni, ami kihozta belőlem a becsvágyat. Manapság pisztolyt kell a fejemhez szorítani, hogy nekiálljak, mert elég jó a belső cenzorom, aki szerint, ha nem csinálok semmit, akkor nem is hibázhatok.
– Képeid kikényszerítik a kérdést: nem vagy te inkább képzőművész, mint fotós?
– Nehezen kerültem be az Iparművészeti Főiskolára, ráadásul nem is arra a szakra, amire szerettem volna. Engem mindig is jobban érdekelt az, hogy mi az, amit lefotózok, mint, hogy mivel és hogyan. Ennek ellenére hálás lehetek a sorsnak, hogy megtanultam reklám-szinten fényképezni. Az általam készített képek egyrészt egy gondolkodási folyamat végtermékei, másrészt egy olyan jellegű tevékenység előzi meg az exponálást, ahol a barkácsolós, képzőművész hajlamaimat kiélhetem.
– Első pillantásra, nem könnyű felfogni az általad űzött dimenziójátékot a maga teljességében…
– Az első kép még a főiskolán készült perspektíva-korrekciós gyakorlat gyanánt, amihez műszaki fényképezőgép kellett volna, de nem volt. Az egyszerűség kedvéért vegyük kiindulásnak, hogy Cèzanne kipakolt maga elé az asztalra egy csendéletet, ami háromdimenziós. Azt leképezte a vászonra, a saját koncepciója és térlátása szerint két dimenzióban… utána jövök én, aki a torzult – és ez nem pejoratív! – képet visszaépítem három dimenzióba, amiről aztán készül egy kétdimenziós fotó.
– Mennyire nehezíti meg a dolgodat, ha élő ember – mondjuk akt – kerül a képbe?
– A tárgyakkal sokkal jobban elvagyok, az aktoknál figyelembe kell venni a másik ember türelmét, fizikai állapotát. Mellesleg férfiként sem olyan jó csinálni ezeket, mint azt sokan gondolják. A valóság és az illúzió közötti folyamatos vibrálás érdekel ebben is, izgalmas, ahogy a hús vér ember, és a festett világ kapcsolatba kerül egymással.
– Azok közé tartozol, akiknek nem jött jól a digitális látványbarkácsolás. Tévedek?
– Velem nagyon kiszúrt a digitális forradalom. Ha nekiállnék különböző programok segítségével összerakni képeket, akkor annak nem lenne semmi értelme. Ha valaki azt hiszi, hogy a valóság digitálisan kiváltható, akkor nem érti, mi a túró az, amit csinálok. Előbb-utóbb csak lesz olyan minőségű digitális kamerám, ami kiváltja a síkfilmet, de akkor sem akarok exponálás után belematatni a képbe, ha kiretusálnék ezt-azt, összeomlana a hitelesség. Ráadásul, a digitális képdömping miatt eltolódott az ingerküszöb, és sajnos nem olyan szinten veszik észre a képeimet, mint azt kellene.
– Más-más szinten, de minden képedről elmondható, hogy kikacsint a nézőre…
– Szeretem, ha a saját dolgaimon én is tudok kuncogni. Az abszurdot minden tekintetben nagyon fontosnak tartom. Fontos, hogy az alkotás megkérdőjelezze önmagát (is). Az, ami megvalósul, kérdezzen vissza: Vajon hihetünk-e az érzékeinknek? – miközben az érzékeinken keresztül vagyunk kapcsolatban a világgal. Ne nagyon higgyünk az érzékszerveinknek! Kicsit el kellene gondolkodni azon, hogy az általunk felfogott dolgokból mi az, ami tényleg maga a „meztelen valóság”. Nem a „pozitív gondolkodás” visz előre. Szerintem sokkal fontosabb a kételkedés. Az ember, ha csak bambán él bele a világba, akkor nem tesz fel jó kérdéseket. A művészet nem ad válaszokat, szerintem az a feladata, hogy jó kérdéseket tegyen fel.
Lejegyezte: Grozdits Hahó
{jcomments on}
