+ Gondolat

Emike és a csúnya szavak

nógrádi - vili bácsi

Amit Vili bácsi csinál, az kimeríti a hülyeség fogalmát. – [NógiMesék – Nógrádi Gábor (Nógi) meséje]

 

Amit Vili bácsi csinál, az kimeríti a hülyeség fogalmát. – [NógiMesék – Nógrádi Gábor (Nógi) meséje]

Miközben szobámban új regényemen kotlottam, amiért majd minimum két Nobel-díjat kapok, és hétmilliárd példányban jelenik meg, kintről Emike hangja hasított az agyamba:
– Vili bácsi, hülye vagy!
Kirohantam.
Vili bácsi a szomszéd volt. Néha viccelődött Emikével. A viccelődés abból állt, hogy ijesztgette a gyereket. A fejére tett például egy napraforgótányért, és hirtelen kibukkant a kerítés felett.
– Huh! – mondta hangosan. – Na, ki vagyok? – És vigyorgott, amikor Emike összerezzent.
Most is efféle tréfát engedhetett meg magának. A kerítésnél kukkolt, arcán egy felmosóronggyal, ami ki volt lyukasztva a szeménél.
– Nana, Emike, nana! – mondta kislányom megjegyzésére. – Ilyet nem szabad mondani egy felnőtt bácsinak, tudod-e?
Emike dühösen, összeszorított szájjal állt az udvaron, és én tudtam, hogy egy még durvább kifejezésen töri a fejét, amit Vili bácsi fejéhez vághat.
– Emike! – kiáltottam ki szobám ablakából. – Kérsz csokit? – És bólintottam a szomszédnak. – Jó napot!
Vili bácsi lekapta fejéről a rongyot, és barátságosan visszaköszönt.
Emike szeme felcsillant a csokira, és beszaladt.
– Hol van? – kérdezte, mire előkapartam a dugikekszemet, amit akkor szoktam rágcsálni, ha már végképp el vagyok keseredve, mert nem megy az írás.
– Ez nem csoki – mondta Emike, és csúnyán nézett. – Miért hívtál be? Mert nem a csoki miatt, az tuti.
Vág az esze, mint a borotva. Az én lányom!
– Azért, Emike, mert egy csúnya szót mondtál.
– Melyik volt az? A „Vili bácsi”?
– Emike! Tudod te nagyon jól, melyik volt a csúnya!
– Oké, tudom. De te mit mondanál egy hülyének, aki folyton ijesztget? Azt, hogy „cuki pofa”?
Dühös arcot vágtam. Valahogy le kell szoktatni a hülyézésről. Mi lesz, ha iskolába megy, és a tanító néni megbántja valamivel?
Persze, ami igaz, igaz: Vili bácsi kissé túlzásba viszi a dolgot. Talán azt gondolja, hogy így kell játszani egy gyerekkel. Nincs unokája, nincs tapasztalata. Ijesztgetni egy kölyköt persze semmiképpen sem bölcs dolog.
– Jól van, kislányom – mondtam szelíden. – Lehet, hogy Vili bácsi butaságot művel. De akkor mondd neki, hogy „ne butáskodj, Vili bácsi!”
– Én tudom, mi a butaság – mondta Emike. – Az a butaság, ha behívsz, hogy csokit adsz, és csak kekszed van. Amit Vili bácsi csinál, az kimeríti a hülyeség fogalmát.
Te jó ég! Ez a gyerek már olyan választékosan fogalmaz, mint egy államelnök. Reszkess, Áder, jön Emike!
– Nananana! – mondtam megrovó szigorral. – Azért akadnak még más szavak is Vili bácsira szerintem. Anyuval gyakran olvasgatjátok a szinonimaszótáramat, tudom. Biztosan sok szót ismersz. Válassz egy finomabbat!
– Melyikre gondolsz? – És sorolta gyermeki derűvel. – Lökött, ütődött, barom, süsü, tyúkeszű, korlátolt, flúgos, elmebeteg, idióta, abnormális, gyagyás, tökkelütött, félcédulás, kretén.
Néztem Emikét, és pislogtam.
Talán mégsem kellene annyit lapozgatnia a szinonimaszótárt az anyukájával.
– Válassz, Emikém, egy olyat, ami nem nagyon durva, de pontosan kifejezi a véleményedet Vili bácsiról, aki néha megijeszt!
Emike egy pillanatig elmélázott, aztán kivágta:
– Idióta barom.
– Nem egészen erre gondoltam – heherésztem, és nagyon átéreztem, milyen nehéz feladat elé állítottam a kislányomat. Az én egész elátkozott életem azzal telik el, hogy szavakat keresek a tökéletes kifejezés érdekében. A regényírás hónapjai során néha háromszor-négyszer is megváltoztatok egy-egy kifejezést, hogy pontosabb, jobb legyen az adott mondat, és mégsem vagyok elégedett.
– Keress egy megbocsátóbb, játékosabb, esetleg tréfásabb kifejezést Vili bácsi ijesztgetésére! – mondtam Emikének. – Te olyan okos vagy!
– Állj le, apcika, nem kell a púder! Tudom, mire gondolsz. Butuska, kelekótya, dinka…
– Na, látod! – sóhajtottam fel elégedetten, bár valahol, csekély írói képességem hátsó rekeszében éreztem, hogy ezek a szavak nemigen illenek Emikém szájába.
Mindegy.
Meg kell válogatni a szavait. Alkalmazkodnia kell az emberekhez. Tisztelnie kell az idősebbeket, akkor is, ha… Szóval mindig.
– No, menj! – mondtam neki. – Kérj bocsánatot Vili bácsitól. És ígérem, estére lesz csoki.
Kicsi lányom kiszaladt, én pedig a függöny mögül lestem, mi történik.
A szomszéd a kerítés közelében állt. A rózsáit locsolgatta.
– Hahó, Emike! – kiáltott át a kerítésen. – Finom volt a csoki?
– Igen! – integetett okos kicsi lányom barátságosan. – És bocsáss meg, Vili bácsi, azért, amit az előbb mondtam neked! De néha olyan hülye vagy!

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top