Archív

Ne érints

tormaA kerítés fáit két ember se tudta volna átkarolni, ha akadt is volna két ember, aki megpróbálta volna. Egynek kinn, egynek meg benn kéne állni, ugyanazon fa két oldalán egyszerre akarni ugyanazt. Nem hallani, nem látni, mégis elérni a másikat, ki akarná kettejük közül. Éva hol így, hol úgy felelt magának, ha megkérdezte, miért rója a köröket. – Torma Mária írja az Apokrif vendégnaplóját a Librariuson.

feketemoso-kisebb

Éva aznap harmadszor járta körbe a kertet.

Be már nem mehetett, úgy tett, mintha fontos dolga volna arrafelé. Mint már annyiszor. Nem tudta, vajon Ádám benn van-e még. Belátni nem lehetett. A kerítés fáit két ember se tudta volna átkarolni, ha akadt is volna két ember, aki megpróbálta volna. Egynek kinn, egynek meg benn kéne állni, ugyanazon fa két oldalán egyszerre akarni ugyanazt. Nem hallani, nem látni, mégis elérni a másikat, ki akarná kettejük közül. Éva hol így, hol úgy felelt magának, ha megkérdezte, miért rója a köröket. A magasra nyúló törzsek összezárták, védték az idegenné lett szemek elől a sűrű zöldet. Ne érints! –hangzott bennről. Éva csodálkozott, hogy a kert mélyén élve sose jutott el ezekhez a sziklaszirthez hasonlatos faóriásokhoz, mégha napokat gyalogolt is, s hogy akkor nem érezte szűkösen zártnak, ellenkezőleg: beláthatatlan és szabad volt a világ, aminek bármely részét szívesen hívta volna otthonának.

Irigyelte most az akkori Évát, aki ismerősen bújt minden bokor tövébe éjszakánként, és nem tudott arról, van-e messzebb a messzebbnél. Csak a közelebbről volt fogalma. A szűkölő és megújuló kételyről, hogy Ádám sosincs elég közel, mikor melléfekszik. Néz felfelé, néha felsóhajt türelmetlenül, de egyébként csak akár egy kidőlt fatörzs. Illatos, puha fatörzs, amely az ágait reggelente mégiscsak kinyújtóztatja, olyankor jobban odaférni hozzá. Beletúr a tarkón összegubancolt laza konytba, de a teste még ekkor is göcsörtös és merev. Most már belátja: hideg is. S ennek nyomán minden apró, felizzott akaródzását szégyellte utólag. Szégyellte, hogy akkor is a lehető legjobb helyen érezte magát, mikor sírt a hiánytól, amit Ádámban látott, de nem mert észre venni mégsem. Szégyellte és irigyelte Évát.

Körüljárja a kertet, és képzeleg. Mintha nem is Ádámét, a magáét keresné a lombsátrak alól feltörő hangok között. Látja magát a fák mögötti pázsiton. Félárnyékban. És újraírja a mondatokat. Mosolyokat kap cserébe, a látványt, ahogy a fiú szeme férfiévá kerekedik – birtoklón és kedvesen. Ha megelégítené magát az akkori Éva. Ha lenyelne a szerelemből. Gordiuszi csomókat kötne a nyelvére, amiket ha hétszer kettévágna is egy nap, akkor is másikat, újabba kötne – újabbat, hűvösebbet. Talán máshogy viselkedne Ádám. Különben kurtán és ridegen maradnak a mesével és fénnyel kecsegtető reggelek. Különben kevés, ami marad nekik a kettesben töltött nappalokból és éjszakákból. Megsavanyodott, beborult képek, ki nem mondott szavakról, pótcselekevésnek is szegényes, üres jelenlétből. Szigorú és igazságtalan, mikor csak erre emlékezik. Nem tudja, mikor téveszti meg magát jobban, így ellenérvet hozni sem mer, mitől is volt olyan jó az a Paradicsom. A fák törzseiről minden lepereg.

Még csak azt se tudja biztosan, hogy akörül jár-e, ahol élt. Nem találja a helyét. Se a hajdanit, se a mostanit. Néha egyszerűen kerülgeti a kertet különösebb cél híján. Néha keresgél. Alakokat, alakok emlékképeit, rést vagy kiskaput. Ha befelé nézeget is, már nem azért, hogy visszatérjen. Csak hogy felfedezze a visszatérés lehetőségét, és akár egy zarándok újra-újra felkeresse. Órákat tölt azzal, hogy eldöntse valóban a kert körül jár-e, vagy sokkal inkább a kint körül, aminek azonban csak a kert felőli határait ismeri. Mindegy miért rója a köröket – hajtogatja magában. Azért-e, hogy rájöjjön, volt-e ott bent valami, bármi, ami őrizhetné az ő nyomát. Éva persze arról se volt meggyőződve bizonyosan, hogy a kertben közben eltelt idő alatt – három hónap, egy nap és három óra óta – nem támadtak-e újabb emberek. Emberek alatt főként nőket értett, különösen egy nőt, aki magától értetődően szebb, csendesebb, kevésbé követelőző. Aki ha kikerülne is a kertből, bizonyosan megtalálná Ádámot, és Ádám meghallaná a lépteit a kert körül, megtalálná a fát, amely előtt a nő leült, és nem látva, nem hallva, de el akarná érni.

Mindegy mi körül rója a köröket. Kint vagy benn. Ez a sáv, ez a mezsgye a lehető legközelebb van ahhoz, amit már, és ahhoz is, amit még nem ismer.

Éva aznap már harmadszor járt körbe a kert fala mentén, mikor Ádám szembejött a mezsgyén. Szinte ismeretlenül.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top