A Bunkerzsúr című kisregényt – hála a Magyar Államvasutak dohányosokat sújtó rendelkezéseinek – előbb olvasta a főhőssel nagyjából egyidős fiam, mint én. Utána napokig törte a fejét: szeretné-e, ha apukája mexikói drogbáró lenne? (Grozdits Hahó kritikája Juan Pablo Villalobos: Bunkerzsúr című könyvéről)
Ezen sorok lejegyzője őszintén kijelenti, hogy egyetért mindennel, ami a nemdohányzókat a dohányfüsttől megvédi! Ugyanakkor rettenetesen fájlalja, hogy a rendeletek alkotói az antinikotinisták védelme helyett a cigarettázók ellehetetlenítésében lelik örömüket.
Na ja, de hogy kerül ide mindez?
A Balatonra utazva, a vonaton szándékoztam volna elolvasni Juan Pablo Villalobos regényét, viszont az „utasforgalom előtt megnyitott területekre” kiírt teljeskörű dohányzási tilalom aggodalommal töltött el a háromórásnak ígérkező vonatút kapcsán. Persze, eddig sem a gyerekekkel zsúfolt kupéban füstöltem, de legalább volt hová elvonulni. Most viszont…? Most, hogy a székesfehérvári mozdonycsere ürügyén sem lehet – a nyitott peronon – elszívni egy cigit, az egyetlen kiútnak az alvásba menekülés tűnt!
Amit álmodtam, ugyanúgy nem lehet tárgya egy könyvkritikának, mint a fenti, bagóügyi előzmény. Elég annyi, hogy mélyre süllyedtem a zavaros álmok közé, s amikor – valahol Alsóőrs „magasságában” – felébredtem, a fiam éppen akkor csukta be, és csúsztatta vissza a még-le-nem-tört ablak alatti asztalkára a Bunkerzsúrt. Nem jött zavarba, hiszen – ha nem is kontroll nélkül, de – ő dönt az olvasmányairól, s nem csoda, hogy ez a kisalakú, alig százoldalas könyv felkeltette az érdeklődését. A borító tetején, a fegyverekből összeállított indián-maszk grafikája fölött tényleg hívogató a „Jó az, aki rosszra gondol” felirat, és a cím – nyilván Csuday Csaba fordító remeklése – is elég rejtélyes ahhoz, hogy egy olvasni szerető gyereket berántson az alig százoldalas regény világába.
„Egyesek azt mondják, koravén vagyok. Főleg azért mondják ezt, mert szerintük kicsi vagyok még ahhoz, hogy nehéz szavakat tudjak…” – kezdi a történetet a tizenegy éves Tocstli, s lássuk be, ezzel a két mondattal ma meg lehet fogni egy olvasni szerető gyereket… akkor is, ha nem neki szánták a könyvet, mely bepillantást enged egy drogbáró elképzelt, és gyerekszemmel bemutatott „családi életébe”.
Tocstlinak megvan mindene: palotában lakik, külföldi kalapokat gyűjt, s a palota kertjében saját állatkertje is van! Melyik kiskorú olvasó ne irigyelné Tocstli anyagiakkal bőven megrakott torz világát! S ki ne rettenne meg attól az elzártságtól, ami az alaphelyzetből következik? Mivé formálja a bontakozó gyermeki értelem a tőle/előle (látszólag) elzártan zajló agressziót és gyilkosságokat? Miként akar megfelelni a felnőttek világából kikövetkeztetett követelményeknek? Mit jelent a macsó-ság egy mexikói kisfiú számára, s miért akarna mégis inkább szamuráj lenni?
Mindezek olyan kérdések, amelyek ott vannak a könnyednek tűnő, könnyen fogyasztható regény sorai között. A Bunkerzsúr olvasható úgy is, mint átlagos nyári olvasmány – nem fogunk csalódni! –, de a regény megadja az önboncolás lehetőségét is az olvasónak.
Azt hiszem, néhány napos tépelődés után fiam is arra jutott, hogy inkább legyen egy szétszórt, nikotinista bértollnok fia, mint egy drogbáróé…
Juan Pablo Villalobos: Bunkerzsúr
Fordította: Csuday Csaba
Libri Kiadó, Budapest 2012
{jcomments on}
