Archív

Kis hülye

nygMost már nem engedlek. – Nyerges Gábor Ádám írja az Apokrif vendégnaplóját a Librariuson.

feketemoso-kisebb


ez is neki



Hazaérek, hazaérsz. Nem feltétlenül ebben a sorrendben. A belvárosban lakunk, vagy közel hozzá. Nem nagy a lakás, nem kicsi, de sok a lámpa, egy vagyonnyi körtét fogyaszt a csillár, néha vitatkozunk is rajta, ez az én heppem, hogy kell a fényár, hogy a szoba úgy nézzen ki, mint. Itt rendszerint elakadok, nem tudom megmondani, mire kéne emlékeztessen, álomra vagy régi emlékre, egy versemre hivatkozom, ami már tíz éve is megírhatatlan volt és csak részletek voltak meg belőle vázlatban. Végül persze nem folytatunk komoly vitát, lévén nem akkora ügy.

Gyerekeink vannak, egy fiú, egy lány és tervezünk egy harmadikat is, mert az első kettő mégiscsak bevált, gondoltuk, akkor is szeretjük a kölkeket, ha buták vagy rondák, de látszik a prototípusokon, hogy működőképesek együtt a génjeink. Tél van, rajtad téli szövetkabát, rajtam ballon. Hullák vagyunk, hogy is ne lennénk, szarrádolgozzuk magunkat, egy hamarosan öt főre bővítendő családot kell fenntartanunk humán munkakörből. Ettől függetlenül azért lemegyünk sétálni. Van egy átjáróház, közel ahhoz a helyhez, ahol felnőttem, na ott biztosan elsétálunk. Remeg a száradó ágakon a tegnapi hó, bár estére vagy másnap reggelre latyak lesz, most még romantikusan ropog a csizmánk alatt. Ezért magamban, bár mindez felekezetileg inkább a te reszortod lenne, hálát adok ismeretlen címzettnek.

Nincs rá pénz, mármint még nem tudom, honnan nyesem el, de ragaszkodom hozzá, hogy hazafelé a gyerekek kapjanak valami kis játékot, holott az a Kisvakond játékbolt ott, abban az átjáróházban, ahová én csak nagyon ritkán szabadultam be és ahová mégis mindig őrülten vágytam, már rég bezárt. Belülről, mint a már lappangó nátha a nagyobbik gyerekben, facsarászik felfelé, a torkomtól az orr felé valami régi-régi, súlyos évekkel ezelőttről félbemaradt sírás. Nem kezdem el mondani, annyit hallottad az évek alatt és a gyerekek előtt meg pláne nem kezdek bele ebbe a szeretkezésnél is intimebb dologba, hogy ismét számotvessek valószínűtlen boldogságommal, én aki életemnek egy pontján (mit pontján, hosszú-hosszú szakaszán keresztül) azt hittem, már tényleg megtörtem, megadtam magam és nem fogok már szeretni. S engem sem olyan, akinek ezt viszonozhatnám. Erre itt vagy te és a két gyerek. Több éves, kemény írói és költői munkával egy büdös sort nem tudtam összehozni arról, hogy mit is jelent ez, miért olyan tragikusan szomorú és eufórikusan győzedelmes, nagyszabású is ez a boldogság, amit mi így négyen (hamarosan talán öten) együtt birtokolunk.

Az életemben mindig azok a dolgok oldódtak meg, amiket a legjobban reméltem és amelyek sikerülése eközben sokszor a legvalószínűtlenebbnek tűnt, és még így is képes vagyok nem hinni az istenben, dörgölöd az orrom alá ilyen négyszemközti percekben, én meg nem mondom, mert mikor először megvallottam, talán nem vetted elég komolyan, hogy ami másnak a templomban, az égben, fában, virágban, fényben, az számomra benned van, hogy te vagy az isten, aki történetté írod és magadban összesodrod életem amúgy találkozásunk előtt már egyre veszélyesebben szétszéledni kezdő szálait. Benned úgy hiszek, mint újra látó vak a csodában, gyógyult rákbetegek és bénák, akik már saját lábon térnek haza a zarándokútról. Minden alkalommal, ha egyre lejjebb csókollak, mintha keresztet vetnék, nyugszom meg egyre hosszabb pillanatokra, hogy talán nem csak képzellek.

Hazamegyünk, fáradtak vagyunk, sok értékes perc elszaladt a koraestéből, a gyerekek ezt így, a maga logikai egyértelműségében még nem érzékelik, nekik még egyben van az idő és alkalomról alkalomra meglepődnek a napszakokon, ahogy észrevétlenül átúsznak, egyik a másikba, mi viszont tudjuk, hogy ez a kis séta mivel jár, kapkodva főzöl, elsózod, én mosogatok, helyenként apró maszatok maradnak a tányéron, pedig pár éve még milyen precíz ráérősséggel tisztogattam minden rohadt edényt és evőeszközt. Olvasunk, de tévézünk is, nem vagyunk sznobok, régi meséket mutatunk a gyerekeinknek, csehszlovákokat leginkább és Micimackót olvasunk fürdés után, fekvés előtt, mert úgy hisszük, ezektől valahogy jobban, szebben és tán érzékenyebben fejlődik ki bennük a lélek – tehát magunkat ajnározzuk ismét, hiszen anno bennünk csíráztattak lelket pontosan ugyanígy a szüleink.

Mire mindennel megvagyunk, gyerekek is alszanak és végzünk az itthonra maradó munkával is, már nagyon fárasztó a nap, érezzük a súlyát, de azért boldogok vagyunk. Nem félünk, holott persze sok félnivalónk van az élet minden terén, de azért úgy már nem didergünk, mint egymás előtt, kietlen, örök és eleve, a születéstől kötelezően adott, eredendő magányunkban, éppen attól szorongva, hogy mi van, ha mindez, ami most van, mégse jön el. Megfogom a kezed és ezzel azt mondom, látod, milyen kis hülyék voltunk, hiszen mindez örökre és elvehetetlenül itt van már.

Most már nem engedlek. Itt van örökké a képzeletemben.

Ez az az élet, ami persze csak leírva ilyen idillikus, de éppen ezért van rosszul leírva, mert valójában pont hogy nem az idillben, hanem az apró kis diszharmóniákban, két (majd három, majd négy, majd talán öt) ember állandóan változó, mégis ritmusban és hangnemben együttzengő diszharmóniájában lakik a legmélyebb, legtisztább harmónia, mint abban, hogy szerinted nem kell ez a nagyzolás a sok körtével a csillárban és akkor eszembe jut az a bizonyos majdnem-versem és aztán zsörtölődünk még legalább két percet. Szóval, bár ha rosszul, hamisan és ügyetlenül leírva, mégis vázlatosan ez az az élet, amire folyamatosan rettegek, hogy egyszer majd nemet mondasz. Vagy ha igent, nem velem. Látod, milyen kis hülye vagyok.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top