Nálunk az a rend, hogy valaki minden este mesél Emikének. – [NógiMesék – Nógrádi Gábor (Nógi) meséje]
Nálunk az a rend, hogy valaki minden este mesél Emikének, mikor lefekszik. Mesélni kell, különben oltári nagy cirkuszt csinál, és a szomszédok kihívják a rendőröket, hogy „nálunk verik a gyereket”.
Az esti mesék kapcsán derült ki, hogy én valaki vagyok. Hol én mesélek, hol meg ismét én mesélek, mert a feleségemnek éppen akkor halaszthatatlan vasalnivalója, a nagyinak meg mosogatnivalója van. Naná!
– No, kicsi lányom, ma melyik mesét akarod hallani? – kérdeztem Emikét tegnap este is gyöngéden abban a reményben, hogy ezúttal nem fog őrületbe kergetni.
– A gonosz manót, aki elrabolta a világ összes mosolyát!
– Na, de Emike! – próbáltam mosolyogni. – Tegnap is azt meséltem.
– Nem baj!
– Tegnapelőtt is azt meséltem!
– Nem baj!
– A könyökömön jön már ki a manó a mosolyokkal együtt! – vicsorogtam, és remegett a szám.
– Nem baj – mondta Emike. – Vagy azt akarod, hogy kiabáljak és sírjak?
Vadul megráztam a fejemet.
– Nem, nem! Meggyőztél. Már mesélem is. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gonosz manó, aki elrabolta a világ összes mosolyát. Nem mosolyogtak a gyerekek, nem mosolyogtak az öregek, mert a gonosz manó…
– És Emike? – szólt közbe kicsi lányom.
– Mi van Emikével?
– Kihagytad, hogy „És nem mosolygott Emike sem”.
– És nem mosolygott Emike sem – emeltem fel a hangom –, mert a gonosz manó a föld minden mosolyát levitte a Duna fenekére!
– Mélységesen mély – mondta Emike.
– Tessék? – pislogtam.
– Levitte a Duna mélységesen mély fenekére, nem?
Megtörültem a homlokomat. Érdekes, izzadok, pedig nincs is meleg.
– Oké! A gonosz manó a föld minden mosolyát levitte a Duna mélységesen mély fenekére – hadartam, majd így folytattam –, és a földön mindenki…
– Kő! – szólt közbe Emike.
– Mi kő? – kérdeztem.
– Kihagytad a követ.
– Milyen követ?
– A hatalmas követ, ami alá a világ összes mosolyát elrejtette a manó.
Néztem kicsi lányomat, és összevontam a szemöldökömet. Miféle kőről beszél ez?
– Nem emlékszem kőre – ráztam meg a fejemet.
– Neked nagyon rossz az emlékeződ, apcika – mondta kicsi lányom szigorúan. – Orvoshoz kellene menned, hogy felírja a dilibogyót. Most az egyszer én mesélem el neked a manós mesét elejétől a végéig, hogy megjegyezd!
És elmesélte. A Duna fenekéig hallottam.
Valamivel később feleségem és Emike a fülemet és az orromat csavargatva ébresztettek fel. Nejem megkért, hogy a saját ágyamon aludjak, mert Emike nem fér el mellettem. Kábán pislogtam, és próbáltam magamhoz térni.
– Jó éjszakát, kislányom! – dadogtam, és fel akartam állni, de Emike visszahúzott.
– Várj, apcika! Még nem meséltél ma este, hogy elaludjak. Légy szíves…!
– Emike! – fogtam könyörgőre. – Összeesem a fáradtságtól. Kegyelmezz édesapádnak! Majd holnap mesélek…
– De apcika, hogy képzeled? Mese nélkül aludjak el? A tévében is benne volt, hogy a mese fontos a gyermeki léleknek!
– Így van! – mondta a feleségem, és kisietett.
Megszédültem. Az agyam üres volt. Csak az kóválygott benne, hogy holnap ki kell dobni a tévét.
– És mit… mit meséljek, kislányom?
– A gonosz manót! – csillogott Emike szeme várakozóan. – Tudod, aki elrabolta a világ összes mosolyát!
– Imádlak, Emike! – mondtam kicsi lányomnak.
– Tudom – mondta Emike –, krumplival és uborkával. De most nem a kannibál vicceidre vagyok kíváncsi, apcika. Mesélj!
És én meséltem.
