Archív

Megmaradt, mégsem maradandó

Gza kritika

Hartay Csaba nyugodt, intellektuálisan „naiv”, őszinte, kiérlelt, tiszta, egységes világa és stílusa megérdemli a figyelmet. Kiváló lehetőség a versekhez vezető út megtalálására, vagy akár a versekhez való visszatalálásra. (Balázs Géza recenziója)

Hartay Csaba: A jövő régészei

Palimpszeszt, PRAE.HU, Budapest, 2012. 106 oldal

Elment a jó idő a Balatonnál, hűvös délután van, takarózzunk be és vegyük elő Hartay Csaba verseskötetét, úgyis vár már egy hete. Kapjunk bele itt és ott, azután olvassuk el elejétől végéig. Hagyja magát. Az élettel és az idővel szembesülünk. Szemhunyásnyinak tűnik az idő, pedig két óra telt el. Másként érezzük a szívünket és a gyomrunkat, a költészet, úgy látszik, nem csak az agyban hat. A százoldalnyi vers és versféleség első összegzéseként ezt mondhatjuk: mozdulatlanság, statikusság, szemlélődés („Arcomat nézem…” Megmaradt), nem közhelyes nosztalgiázás, hétköznapiság, a hétköznapiságba belelátott költészet, közben a múló idő. És ez a gyakorolt és olykor megnevezett költészet az, ami a hétköznapiságot, a semmiséget, olykor az unalmat valamiféle csöndes elfogadássá, megelégedéssé, talán: boldogsággá avatja. Legpontosabban a Sohasem a mostani című versben: „Sohasem a mostani kell / Néha pár sör után eljut a tudatomig / Milyen szerencsés vagyok / Hogy jobban meg kellene becsülnöm / Mindazt, ami körülvesz.” Tudjuk, de megvalósítani nehéz. Részben miattunk, részben mások miatt, akik nyugtalanítanak: „Próbáld meg élvezni a bosszúságot” (Képtelen nyugtató). Gyakorolni kell a jelenélményt. Ha mélyebbre ásunk, fölfedezzük az örök ellentéteket: „Mindenki mást akar valójában”, „Mindenki, aki él többre hivatott.” Kamaszos költői hasonlattal: „Szívesebben pisilnél hányás helyett. / […] Behugyozol, majd mindent összehánysz.” (Zenélnél nagyon). Vagy másutt: „Szedd össze magad, szórd szét magad” (No fear).

Hartay Csaba verseiben ez a fölfedező, őszintén bevallott hétköznapi, semmilyen boldogság a megragadó. Illetve az örök boldogtalanság: Óda a hétköznapokhoz. Mert hogy a boldogság csak személetmód. A boldogtalanság beállítódás. Sürgetés, türelmetlenkedés, sietés, siettetés, kapkodás, örökös megjegyzések, beszólások, egyre durvuló hangnemben: „Kapd össze magad gyerünk / Nem érek rá szarakodni / Jó lesz az a kabát tök mindegy / Mittudomén’ hol van a vastag zoknid…” Majd jön a „hülye szél”, a „bazmeg”, a „köcsög” és a „buzi” is.

Semmi nem utal arra, hogy megérintették volna a keleti filozófiák, Ázsia levegője, nyugalma, örökös jelene, akár csak Hamvas Bélán keresztül is, nála ez ösztönös: mélyről fakadó és őszinte, szinte gyermekies. Abból is kitetszik, hogy nem fedezhető fel intertextus, hatás, másolás, nem követ költői divatot. Egyszer említi Adyt, a sor kétféleképpen értelmezhető: beszél egy közelebbről be nem mutatott „haverbarátnak”, Atinak, meg is szólítja, illetve netalántán fölsorolásról van szó, és az Ati egy bizonyos költő lenne, Ady előtt? Mindenesetre Ati és Ady kapcsán a versírósdi rím a tiszteletlen ósdit hívja elő („Ne várj tőlem költeményt, / ott van Ati, Ady, és többi ósdi” -Ati, Ady).

Hartay Csaba verseskötetét besorolhatnánk az intellektuális-tárgyias költészet hadrendjébe, van azonban benne némi rokokó finomság, halvány, mélázó szentimentalizmus is, s mintha tovatűnni látszana az általam korábban látott szecesszió. De nincs tiszta kategória, költészete a legjobb értelemben véve naiv, egyszerű, őszinte, tiszta, ráadásul meglepően egységes. Tájak és tárgyak, szemlélődés, jelenközpontúság. Most már kimondható, hogy van Hartay-stílus, merthogy ez a hetedik verseskötete.

A versekben a végtelen, örökös jelen uralkodik, ez is ugyebár ázsiai életérzés. A múlt csak árnyal, a jövő tompa. A múlt elveszett, csak rekonstrukció „felépítettem újra, korhűen”, a „múlt-makett” otthonos, de pontatlan (A mása), olyan mint a mostanában divatossá váló „kiterjesztett valóság”. Másutt meg a jelen méltó helyét keresi: „Alig van helye a jelennek. Nem férünk az időtől” (Fásli). Kicsit kosztolányisan, belekomponálva az elmúlást: „Van lakásom…”, de a földön átutazók vagyunk: „Nem tudom, hol vagyok, milyen napszakban. / Álomból rekedt önkívület ez. Aztán vissza. / Alkohol nélkül elviselhetetlen. Alkohollal / elviselhetetlen. Nélkülem elviselhető.” (Nélkül, nélkülem). Nincs menekülés, se előre, se hátra, persze közben beszivárog a múlt és kérdez a jövő. Ittmaradt például az elmúlt, igazából nem is volt nyár néhány attributuma, a következtetés: „Megmaradt a nyár. / Nem volt minek elmúlnia. / Megmaradt, / mégsem maradandó” (Megmaradt). Mi ez, ha nem az örökös jelen? Ittlét. Ittlétünk környezete és nyomai. A címadó vers is erre utal: A jövő régészei. A múlt-jelen-jövő egybefolyásában egy funkcióját vesztett épület folyosóján vagyunk. Ráadásul vezetnek. Nem lehet nem gondolni arra, hogy hány épület kapott a történelem viharaiban új funkciót, például az iskolából lett kínzó- és megsemmisítőtelepek, vagy az istállóvá alakított templomok, vagy a lepusztult barnaövezetek, amelyekbe vállalkozások akarnak életet lehelni. Nemrég láttam egy cementgyár helyén élményparkot. A jövő régészei-ben egy nem tudható, hogy mikori háború előtti, nem tudhatni milyen gyár emlékei körvonalazódnak (villanymotorok, varrógépek), de furcsamód bálterem is volt benne, ma fehér ajtó, jelöletlen szoba, egyetlen ágy. Nincsenek játékok, szórakozni nem lehet, táncolni nem ajánlott. Riasztó, szignál, őrzésre rendelt portás (aki meghalt hetvenkettőben, de ki meri elhinni), tehát valamiféle zárt hely, társak nélkül, ridegség, magány, félelem. Mi lehet ez? Nekem Tarr Béla Werckmeister harmóniák nyomasztó kórházjelenete jut eszembe. De ez ennél titokzatosabb és talán szelídebb. Mit látnak majd, mit értenek majd, mit magyaráznak majd az átértékelt tereken, helyeken a jövő régészei, a jövőből visszanézve a mába? Hogyan értelmezik a mát? Ne menjünk messzire, a csak ötszáz éve eltűnt maja, khmer birodalomba. Csak a tegnapba, a mi múltunkba. Már mi is elbizonytalanodunk a saját magunk által látott tegnap, a tegnap maradványai, roncsai kapcsán. Majd a technika. A leírás, a rögzítés! A könyvtár. No meg a média és az internet. Az adattárak. Az internet vagy a média információtömege nehezen lesz a segítségükre. A majáknak könyvtáraik voltak. És mit tudunk? A megértéshez művészetre, költészetre van szükség, apró versnyomok, verslábak a homokban.

Az örök jelenlét a lassúság, sőt az unalom érzésével párosul, s leginkább a gyermekkorunkból, különösen gyermekkorunk nyarai kapcsán idézhető föl. Kamaszkorunk hosszú nyarait idézi a Leszoknom című vers: lépcsőfok, szotyolázás, cigarettázás: „A délelőtt a délután / Mintha napokig tartana”. Vagy felnőttkori változata a mesteri párosvers, a Fénymásolt napok. Három versszak a hétköznapi sivárság, költészetnélküliség, majd ugyanazon hétköznapi, sivár táj, életérzés tele költészettel. Tanítani kellene: ez a költészet, így teszi láthatóvá a látnivalókat, élhetővé az életet, vagyis így tesz boldoggá. Bontsuk le konkrét esetre, apró emberi civakodás, játszma: A faültetés problematikája. Aki ültetett már fát, ismeri ezt az érzést. Ne ide, hanem oda, ha ott van, nem jó, majd meglátod. A megoldás: „Marad ott, ahova tettem. / És bocs a bazmegért, de kicsit beidegesedtem”. A jelenvalóságot tagadó totális média egyenarcúságát, a modern tömegfilm már-már didaktikus kritikájával illeti: „A film tükrében akarom látni, milyen egyszerűen / működöm” (Filmműködés).

Vissza az életprogramhoz, a jelenkereséshez, önmagunk megtalálásához. Az egyik hiteles út, a látomásosság, amely apró hétköznapi események kapcsán bukkan elénk. Például a szekrényben való keresgélésnél (Szekrénylakó): mindannyian éreztük már, valaki, ismeretlen bosszantani akar. A másik, jobbik, szerényebbik, serényebbik én kívánalma. Aki segít, de nem tolakodik (Fej és írás). A halál elgondolása: „(v)alami köztes halál kéne” (Naplementézem). Vagy a tömör, visszavonhatatlan kijelentés egy mozdulatlan, statikus (nominális) vers, felsorolás végén: „(a) másvilág nem másolható” (Mélyre). Itt jegyzem meg, hogy a másol, másolás szó többször visszatér a kötetben, ne feledjük, hogy a másolás voltaképpen utánzás, mímelés, ami a kulturális evolúció, a nyelv, a művészet alapmozzanata. Minden másolható, másolandó, és másoljuk is, kivétel csak egy van: a másvilág.

A kötet három ciklusból áll, élükön három Szemhunyások-sorozat, képzelődések, magánlíra, minilíra, esetleg nanolíra, félperces. A szemhunyás az apró, pillantásnyi idő mértékegysége.

A szemhunyás apró ideje alatt, amíg a szemhéj eltakarja a szemet, nem látunk. És ezt észre sem vesszük, vagyis úgy érezzük, hogy látásunk folyamatos. A szem nem lát, de az agy kipótolja, kiegészíti a pillanatnyi sötétséget. Ez is bizonyítja, hogy nem csak a szemünkkel, hanem az agyunkkal látunk. Láss, ne csak nézz! A szem-lélődő költő fontos terepe a szemhunyás. Mert mi azt látjuk: „Táj betonkeverővel”. És ezt látja a költő: „A domboldalon áram nélkül forog. / Benne piros sálak tekergőznek.” A költészet voltaképpen félrelátás, kiegészítés, mást látás. Az életünk is az, de nem vesszük észre. A költő, a vers erre hívja föl a figyelmet. Az imént egy ismeretlen tubust szemléltem mosakodás (eufemizmus) közben, egyébként egy nem egészen ismeretlen nőé volt. Az volt ráírva, hogy: Deep Cleansing Milk. Tudtam, hogy valami mélytisztító női cucc, olyan, aminek a megértésére nem fordítok energiát. Azt olvastam: Cica… Odahajoltam, hogy jobban lássam. Nem Cica, hanem Cleansing… S közben mellévizeltem.

A Szemhunyások néha csak verskezdemények, szösszenetek, szemantikai csavarok, paradoxonok, szürreális látomások, blőd szentenciák („Még mindig olyan erőteljes a kézfogásod, / pedig januárban átálltál a holtakhoz”), máskor szikár, bölcs, őserejű haikuk: „A ház mögötti körtefák alatt járok. / A földön darazsak és körték. / A szúrós és az édes együttese ez.” Verses kispróza. Kisprózai költészet.

A témavilághoz illeszkedik a forma: Hartay Csaba egyszerű versbeszédben szól, tényleg úgy, mintha régi barátok lennénk, félszavakkal is, két sör között. Mindig tartogat meglepetést, sőt olykor meghökkentést egy-egy képpel, hasonlattal, szokatlan, ritkán hiányos mondatszerkezettel. Sorai többnyire rímtelenül sorakoznak, ritkán keresztrímesek, s láthatóan nem hajtja rímkényszer, nem törekszik semmiféle nyelvi újításra, sem archaizálásra. Szokatlan módon még csak nem is ironizál, maximum annyit, hogy elhagyja a hasonlatot, félbehagyja a mondatot, rosszul nem verselünk ugyanis. Poétikai summázata: „Mellé jártam a versnek, kerültem mint. / De minden hasonlat eleve ócska.” (Mellé jártam a versnek)

Hartay Csaba nyugodt, intellektuálisan „naiv”, őszinte, kiérlelt, tiszta, egységes világa és stílusa megérdemli a figyelmet. Kiváló lehetőség a versekhez vezető út megtalálására, vagy akár a versekhez való visszatalálásra.

Balázs Géza{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top