Archív

Szabadtéri játék

szalonnapirula

Mindent megtettünk, hogy megmentsük. Ezt jó lenne el is hinni.

(Bakos András prózája)

Norbika hazamegy. Végigsiet a faluház sötét oldalfolyosóján, halkanköszön, ahogy szembejövök. Kezet fogunk, és inkább csak képzelem, mint látom a szemét.

– Norbikával elköszöntünk egymástól. Ennyi épp elég volt – mondja Sanyi bácsi.

A szabadtéri színpadon edzünk. Most nem veszünk kesztyűt, bemelegítés, röplabdázás, medicinlabdázás, erősítés lenne a program, de inkábberről a gyerekrőlbeszélgetünk, azt hiszem, még pár hónapig biztosan.

Norbika Európa-bajnoki bronzérmes ökölvívónk ötven kilogrammban, udvarias, érzékeny fiú, két élettel. Aznap, amikor olimpiai reménységgé választották, őrizetbe vette a rendőrség társtettesként elkövetett betöréses lopás miatt. Akkor sem múlt el olyan hét, hogy Sanyi szóba ne hozta volna. Nagyon sajnálta, hogy egész korán meghalt az apa, és a fiú rossz társaságba keveredett. Norbika leülte a büntetést, jött megint edzeni, Sanyi pedig keresett neki támogatót, olyan természetességgel, ahogy annak idején reggelenként kiflit vett neki, vagy olykor zoknit, inget, nadrágot. Az útépítő vállalat szabályos havi fizetést adott. Az volt a terv, hogy huszonkét évesen megnyeri az országos bajnokságot, aztán profinak szegődik. Szombaton menni kellett volna Nyíregyházára, versenyre, de Sanyi hiába jött el érte kocsival hajnalban, hiába hívogatta telefonon, Norbika egymás után ötször nyomott neki foglaltat. Most viszont jött, egy csomó csekkel, mert egy kocsmai verekedés miatt, amiről nem is tudtunk, pénzbüntetésre ítélték. Megmondta, egy összegben nem tud annyi pénzt kifizetni, talán majd részletekben. Ha segítünk. Sanyi megmondta, ő már nem akar segíteni, és Norbika azzal köszönt el, hogy semmi probléma, akkor majd ezt is leüli.

– Többször nem fog átbaszni – mondja Sanyi csöndesen. Olyan erővel dobja felém a medicinlabdát, hogy csattan, amikor elfogom. Nem nyers, inkább letisztult őszinteség ez. Sanyit gyerekkorában fedezték föl, odaát, fiatalon román bajnok, Balkán-bajnok, Európa-bajnok lett, közben pedig katonatiszt, úgyhogy sokszor uniformisból öltözött át gatyába, mezbe, hosszú szárú cipőbe, aztán meg vissza. Később színészmesterséget tanult, filmekben szerepelt, a 80 huszárban például. Egész életében jelmezből jelmezbe bújt, herótja van a hétköznapi életben is karaktert, gesztusokat próbálgató kollégáktól. Ezt már többször mondta, most azért jut eszembe, mert miközben Norbikáról beszélgetünk, mégiscsak színpadon állunk. A nézőtér üres gyep, nincsenek itt a székek, nincs a közelben senki, aki hallhatna. Ám távolabb, a zászlós téren, a szökőkút melletti padon, két lány mellett megjelenik Norbi. Leül, mintha velük akarna beszélgetni, az egyik kiscsaj fölnevet, csapja a haját, de Norbi nem miatta ment oda. Minket néz. Látja, hogy dobáljuk egymásnak a hatkilós labdát, néha megállunk, beszélgetünk, sülünk a napon, a saját levünkben. Sanyi nem veszi észre. Olyan messzire nem lát el szemüveg nélkül, de én megmondom, ott a közönségünk.

– Ennek a gyereknek vége. Milyen furcsa, ugye, hogy ezt így meg lehet mondani – így Sanyi.

Már észre sem veszi, hogy megint, folyton róla beszél: nincs itt már több dobás, mert a vagyon elleni bűncselekmény után erőszakos tett következett, klasszikusan így szokott indulni a bűnözői pályafutás. A jó modor álcája alatt mostanra valószínűleg kialakult az az értékrend, az a torz igazságérzet, ami az ilyen emberek sajátossága. Tudják, a szerencse az áldozattal szemben mindig azt pártolja, aki rutinos, bátor, szívfájdalom nélkül gyűr le, rabol, ez a természet törvénye. Esélyt sem adott nekünk, hogy akkor segítsünk rajta, amikor még lett volna értelme. Közben mégiscsak mégis csak mi tudjuk a legjobban, mekkora tehetség, milyen érték mehet veszendőbe. Ezzel a lelkiismeret-furdalással meccselünk most.

– Más kérdés, tudod, hogy ha lenne vagyonom, ha ezt a büntetést ki tudnám fizetni zsebből, megtenném-e. Gondolkodóba esnék. De annál többet nem vagyunk kötelesek tenni, mint amit eddig elkövettünk – jelenti ki Sándor. Ez mégis inkább kérdés akar lenni. – Én pedig, annál is többet csináltam, amennyit kellene – folytatja. – Igaz, ezt most lehet kijelenteni, hogy mindennek utána vagyunk. Csak nehogy öngyilkos legyen. Mármint el tudom képzelni, hogy öngyilkos lesz egy ember, ha látja, hogy elrontotta az életét.

– Feltéve, hogy tényleg észreveszi – mondom.

– Hátha nem veszi észre. Igaz, az jobb lenne neki – mondja. – Ha azt hinné, hogy még van keresnivalója, és megemberelné magát. Mert lehet, hogy sikerülne.

Abban maradunk, hogy nem sikerülne, és hogy most állt helyre valamiféle rend, amelynek mi voltunk a renitensei. De másnap, amikor azt hallom a boltban, hogy az éjjeli vihar alatt tizenöt házba törtek be a faluban, mégsem tudok arra gondolni először, engedelmesen, amire kellene.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top