Archív

Képben vagyunk 20.: Mindig ott egy fényképezőgép

kiraly1

Egy héttel később, mikor elhozták a fényképeket, eléggé tetszettem magamnak. (Király Kinga Júliaírása)

Szemfényvesztés lenne elhitetni magammal, hogy minden akkor kezdődött, amikor.

Megszületett egy eléggé szőrös kis figura, felcsempésztek a szülészetre, ott vinnyogott, markolászta a levegőt, a szeme püffeteg, ki se nyitotta, persze, miért is lenne kíváncsi rám, anyám hasa meg nem lohadt vissza, biztosan eresztett is, mint a lufik május elseje után, ettől iszonyúan megijedtem, mert kinek kell még egy ilyen vakarék – szőrös, pörsenéses, erezett. Most akkor az lesz, hogy anyu vég nélkül fogja pottyantani a világba ezeket a nyivákoló szőrmókokat?

Apám megnyugatott, hogy nem, szép lesz meg lapos anya hasa megint, és hamarosan jókat fogok játszani az öcsémmel is.

Öcsém van hát. Remek. Egyelőre vakondnak tűnik, menjen csak vissza a föld alá!

Az első egy év úgy telt el, hogy folyton apámmal kellett lógnom. Pecseregtünk, ez volt rá a szavunk. A kisajátítás mint varázsütés működött, tekergést akart mellesleg jelenteni.

15552899 fb9c76a152293d3afd4e476fb95a7e90 mNa jó, néha felcsatolhattam a görkorcsolyát, és csattogtam, karistoltam, lihegtem a kék babakocsi mellett, illetőleg anyám oldalán, amíg Szuszimuszi, mert így becézték az esti fürösztéseknél, szabályosan lélegzett a csipkés pólyában, hozzá még a nyála is kifolyt. Többször elestem, lehorzsoltam a térdemet, olyankor viszont mindennek lehordtak, felébreszted a kicsit, te mihaszna, anyám meg futólépésben tolta haza, hogy a mellére tegye. Csak ezt követően jöttem én, meg a fáslik. Persze, minden egyes alkalommal elestem, egy idő után el kellett felejtenem a görit.

Éjjelente folyton megébredtem. Belopóztam anyámék szobájába, és néztem őket.

Pókkal álmondtam, mondtam aztán, ha anya felült az ágyban, és rám meredt.

Mire betöltötte az egy évét, eléggé emberformája lett.

Kapott egy kantáros kék bársonynadrágot – na még ez is, hogy havonta kapott új ruhákat! – , nekem meg a régit kellett felöltenem.

Jöttek hozzánk mindenféle emberek. Az egyiknek, aki a bácsikámnak mondta magát, volt egy nagy fényképezőgépe. Iszonyúkat villogott. Hirtelen, amikor előkerült a torta, dirigálni kezdett, hogy ki hová álljon. Na még egyet, így, khrrr! Ez most jó lett, így, khrr! Így, khrr – mondta mindenre és krákogott, később tüdőrák vitte el. Rettenetesen unalmas volt az egész. Büdös puszikat kaptam, amikor a nénik az ölükbe vettek. Szerencsére engem ritkábban, mint Őt. Aztán ez a bácsi mondta, hogy álljak Mellé. És hogy repül a minden. Sorolta. Kicsimadár, katibogár, egyebek.

Alighogy melléje állok, megmarkolja a hajamat, és cibálni kezdi. Kitépett pár tincset, égett a helye.

Sírni kezdtem. Erre ők meg óbégatni, hogy most nem lehet sírni, mert drága a tekercs.

Itt repül a kicsimadár, katibogár, szürkegém. Ő elengedi a hajam, odakapok, még mindig sajog.

Mosolyogtam.

Egy héttel később, mikor elhozták a fényképeket, eléggé tetszettem magamnak. A hajtépősön különösen.

Azóta folyton úgy érzem, akkor vagyok igazán formában, ha húzzák a hajam. Vagy ha olyat mondanak, aminek ég a helye.

Hozzá mosolygok is.

Mert valahol mindig ott egy fényképezőgép.

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top