Archív

Megvan

nygEgyre kevésbé vannak emlékeim, egyre kevésbé van történetem, magam előtt sem igen tudom már, honnan jövök és mit keresek valójában. A lelkem mélyén persze tudom, de mint valami pirulós kamaszlányka, titkolom a nyilvánvalót, az isten tudja, minek. – Nyerges Gábor Ádám írja az Apokrif vendégnaplóját a Librariuson.

feketemoso-kisebb

neki (magyarázatok számára)


Az már megvan, hogy miről nem fogok írni. Kiről. Negatívumokból építkezem, nemcsak, mert így izgalmasabb, mint általában is minden, amit sötétben és bizonytalanul lehet csinálni, hanem mert legnagyobbrészt ezek vannak. Hiányok, hiányjelek. Van, ami (aki) már nincs, aki még, meg főleg aki (ami) nem is volt, nem is lesz már soha. Ülök és elrendezem magam körül ezt a sok és sokféle semmit, történetekké hízlalom őket emberekről, akiket nem ismertem, vagy rosszul, vagy éppen hogy túl jól. Emberekről, akik nem szerettek eléggé, vagy túlszerettek, vagy pont jól, de én őket nem, tárgyakról, amiket sosem birtokoltam, vagy tönkrementek, elvesztek, netán már nem érdekelnek és tulajdonságokról, amelyek meglétével kapcsolatban ugyancsak minimum bizonytalan vagyok.

Ezt is most a meg-nem-szólítotthoz írom, másképp nem is tudnék írni, de biztos vagyok benne, hogyha olvasná egy másik ezúttal-meg-nem-szólított, azt hinné, ő a címzett, mert már megszokta, pedig régóta először tévedne. Szóval rendezgetem a hiányaim és helyet csinálok köztük mindannak, ami még elveszíthető, ami most még jelen, de én már múltként élem meg, mert mi sem lehet ijesztőbb annál, minthogy az ember megszokik valamit, ami nem végleges, mi több, talán még ideiglenes sem, csak illúzió. A minap félénknek tituláltattam egy talán fel sem ismert fontosságú beszélgetésben. Teljes joggal. Anyás gyerek vagyok, nemcsak voltam, de vagyok is, most is rázom a csörgőt és sirdogálok, mint akit tisztába kell tenni. Hogy lelkileg, vagy pelenkázva, szinte már részletkérdés. Szóval hogy semmit sem szabad megszokni, meglevőnek hinni, semmilyen bizonyosságot nem szabad találni, mert ami van, az kötelezően elvész, elmúlik, elhal, elhagy. Vagy én őt illetve azt. Nincsen más forgatókönyv. Életem fő (magánéleti, azaz erkölcsi) törekvése, hogy földi létezésem egy bizonyos pontjára elérjem: ne hiányozzak senkinek, ne hagyjak magam után űrt (jól haladok, de sosem elég jól).

Ahogy vesznek el az emberek, velük az évek, a rájuk pazarolt, vagy mondjuk illőbben: beléjük fektetett, bizalmilag rájuk ruházott súlyos idő, idők is. És mindegy, hogy ebben az időben szerelmi, baráti vagy szakmai (esetleg vegyes) beszélgetések folytak, ezeket mindig azok vitték magukkal, akik engem hagytak ott, vagy akiket én hagytam ott. Az idő végül sosem nálam maradt, bár ki tudja, ők talán épp fordítva érzik. De persze akkor is az övék minden, az emlékek, az órákból gyűlő napok, mert jellemző módon, nem nagylelkűségből, hanem saját ürességem (semmim) folyományaként én nagyobbrészt mindig inkább másoknak és mások miatt éltem, mintsem magamnak, emiatt tudom biztosan, hogy ezek az időmennyiségek szükségszerűen kiváltak belőlem, velük együtt tűntek el a múltamból, mely így egyre kevesebb, s rémisztő módon gyorsabban fogy, mint a hátralevő jövőm.

Egyre kevésbé vannak emlékeim, egyre kevésbé van történetem, magam előtt sem igen tudom már, honnan jövök és mit keresek valójában. A lelkem mélyén persze tudom, de mint valami pirulós kamaszlányka, titkolom a nyilvánvalót, az isten tudja, minek. Nem bevallani nem merem, még elfogadni is hajlandó lennék legelemibb vágyaimat, csak éppen támogatni, megvalósulásukhoz hozzájárulni nem vagyok képes. Majdnem kész és még mindig nem tudom, miről szól ez a naplóbejegyzés.

Azt viszont tudom, miről nem szól, azaz mit elkerülendő, mi helyett szól burkoltan. Tudom, miről nem beszélek, mert nem vagyok hajlandó valósággá tenni életem egy bizonyos (korábban már ronccsá, vagy legfeljebb emlékművé, lezárt területté nyilvánított) szegmensét, nem vagyok hajlandó perújrafelvételre, újabb nekiveselkedésre. Frászt nem vagyok hajlandó, csak kibaszott beszari vagyok. Mennyivel szebben hangzott a félénk. Félek, hogy lehet (de még jobban, hogy ténylegesen nem lehet) több megértés és együttérzés irántam, mint amennyit magam iránt érezni tudok s méltányosnak tartok. Félek, hogy gondosan kimért napi porcióm talán emelhető volna. Félek, hogy megszoknám a jót. A jobbat. Félek, hogyha nem romlok el mielőbb és saját erőből, akkor nem teszek meg minden tőlem telhetőt és elvárhatót a közvetlen környezetemért. Félek a felelősségtől, a kötődéstől, a szeretettől. Félek a jótól, a jobbtól, a boldogságtól is. De főleg attól, hogy ezek, amint eddig minden tapasztalatom igazolta is, mind csak a képzeletem szüleményei. Élénk a gyerek fantáziája, mondták régen rosszalló, vagy hát inkább amolyan undorodva furcsálló tekintettel az iskolában. Ma úgy mondanák, legyintő, lesajnáló mosollyal: költő. Én meg így, majdnem ezer szóval, bizonyára túlragozva a lényeget.

A minap én is mondtam valamit egy másik, de lényegében a fent idézettet folytató beszélgetésben. Miszerint, bármily közhelyes is a kép, a szívben egyre több az elkerített, kiégett, lakatlan, terméketlen, lakhatatlan és sóval behintett, kikopott rész, elkerített terület. S ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne, mi több, akár jóval ár alatt ne volna mód telket venni a szomszédban, csak hát mégis kinek volna kedve ilyen környékre költözni. Akinek meg volna, ha ugyan volna ilyen, az ezek szerint, ha másban nem is, rossz üzleti érzékében, és a hajlamban, hogy önmagát túl olcsón, túl kevésért adja, nagyon is hasonlatos lehet hozzám. Ez is megijeszt. Megijeszt, ha közel költözik és túl sokat időzhetek nála, de nem tudom, társa vagy vendége vagyok. Megijeszt, ha kulcsot is kapok oda, a még szét nem rohadt telekrészre és pofátlanul odaszokom. Aztán kiderül, hogy téves címen élek, oda megy a postám, ott vacsorázom és morgok ébredés után az első kávémig. Az is baj, ha szólnak, hogy most már haza lehetne menni, de még nagyobb és ijesztőbb baj, ha nem. Ha csak visszaélek a jóindulattal és magam vagyok a mást benövő gaz. Ha valaki eljön ugyan megnézni az eladó telket, de kiderül, hogy csak nézelődni kívánt, netán csak eltévedt és megpihenne egy kicsit, de nem akar itt maradni, én meg már nem vagyok elég szemfüles, hogy a finom különbséget idejében észrevegyem. És lassan, de biztosan ezek a kipusztult részek kiszorítják az épeket, mindent ellep a gaz, azaz ellepem én. Aztán mire észbe kapok, ott maradok, egyes egyedül egy nagy, végeláthatatlan, megfeketült, csendes és kies földön, egyetlen büdös falatka talpalatnyi lakható táj nélkül. És még képzavar is tán.

Végigsimítom padlótól plafonig felpakolt sokszáz doboz, gondosan felcimkézett semmimet és nagy levegőt véve fölállok a géptől. Akkor tehát ez a napló is megvan.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top