Archív

Képben vagyunk 4: Reneszánsz

bakos1

“Amikor meg akartuk dönteni a Guiness-rekordot, és ötvenegy méter átmérőjű adventi koszorút fontunk a templom mellett, ő vigyázott a nyugdíjasklub tagjaira, akik a tájházban ebédet főztek a koszorúépítőknek.” (Bakos András novellája)

Mifelénk kevés az igazi polgár. Ha ezt a szót hallom, nekem egyedül Simó Vencel bátyám jut eszembe, aranykoszorús asztalosmesterünk, aki újból elterjesztette Közép-Európában az egyszál oszlopon álló festett galambdúcot. A tenyésztők messziről eljárnak hozzá, rendelnek tőle. Nagyon meghitt élmény autóval Németországban járva látni egy-egy Simó-féle galambdúcot: viszonylag nagy kültéri bútor, esztétikus, és a mi falunkból való! Készít ezenkívül széket, asztalt, konyhaszekrényt, könyvespolcot. Pihenésképpen hegedül. Alighanem abszolút hallása van; ezt mondta róla a kórusvezető, mert ahogy játék közben melléfog, megrándul az arca és hunyorít, egészen nagy közönség előtt is.

Amikor az új háziorvost faggatta a képviselő-testület, a vörös Vencelnek egyetlen kérdése volt:

– Mondja, doktor úr, milyen viszonyban áll a kultúránkkal? – és közben a kezét úgy mozgatta, mintha képzeletbeli mellét mérlegelné.

15552955 34d64739f44b75681d67af0aaf2215ca m– Vencel testvér, tudod mi vagy te? Egy nagy polihisztor! – mondta neki a polgármester mosolyogva.

Ezt pedig nem kellett volna. Mert mintha ekkor megcsömörlött volna a sok elismeréstől, amit addig kapott. Ezután hűvösebben viselkedett mindenkivel, ami feltűnő volt, mert összetartó, erős kis közösség a miénk.

Amikor meg akartuk dönteni a Guiness-rekordot, és ötvenegy méter átmérőjű adventi koszorút fontunk a templom mellett, ő vigyázott a nyugdíjasklub tagjaira, akik a tájházban ebédet főztek a koszorúépítőknek. Hajnalban ő szúrta, pörkölte, bontotta a disznót, megmutatta, mekkorák legyenek majd a kolbászok, de végül annyian sürögtek ott, hogy neki nem jutott munka. Átjött fonni. Mire visszament, már késő volt: szájról szájra járt az üveg, a nénikék puszta virtusból kézzel nyúlkáltak bele a zsírba, megfordítani a sülő rántott húsokat, kolbászokat. Vencel hiába szaladgált, sóhajtozott köztük. Beledanoltak a képébe. Valaki azt firtatta, hol a hegedű; hozd már elő, Venci, olyan szép, amikor a homlokoddal is játszol. Az ebéd elkészült, megettük, de ő a szabadtéri kemence túloldalán, a padkán ült egész délután, és senki se mert odamenni hozzá, mert rázkódott a válla.

Az iskolabálon megint mindenki őt nézte, mert vidám volt.

Mintha a régi énje táncolt volna a Surdára.

– Nem hajlandó elárulni, mit mondott neki Józsi, csak ette magát miatta – magyarázta Irén, a felesége. – Én meg váltig hajtogattam, hogy menjen el a könyvtárba és nézze meg azt a kurva szót a lexikonban. Szégyellte, hogy nem tudja. Tegnap végre megnézte, és most boldog, hogy milyen szépen meg lett ő dicsérve. És úgy hidd el, fiam, hogy ez így megy nálunk időtlen ideje!

(Fotó: Jacob Gábor, Nagy Charlie)

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top