Archív

Hideg kés

Szóval, közelítesz hozzá azzal a disznóölő késsel – Darabos Enikő babablogja

Sose hittem, hogy én is ezt fogom csinálni. A hideg verejték vert ki mindig, valahányszor nagyanyám azzal a késsel közelített felém. Nem elég, hogy majdnem szétrepesztettem a fejem, még ez is! Jött, közeledett, jéghideg acélpengéjével az én törékeny nagyanyám. A segítőkész aggodalom mosolyával ajkán. Jött serényen.

És most tessék, én is ezt csinálom. Szerintem ez egy program – tök reflektálatlan, bekapcsol benned valami izé, felkapod a gyereked, és hanyatt-homlok rohansz a késért. Próbálom ugyan neki közben elmagyarázni, talán ez hiányzott az én késelős gyerekkoromból. Jól rányomjuk a hideg pengét a fejedre, ráfektetjük a kukucádra, jól fog esni, ne félj, csillog a penge, és akkor nem fog bekékülni. Mert nekem gyerekkoromban kukuca nőtt a fejemen, ha odavágtam magam. Kukuca úgy, mint pukli, dudor, guga (Külön köszönet SZ. E.-nek.)

És ha már itt tartunk, teszek egy szóhasználati kitérőt. Adjuk meg a freudistáknak is, ami a freudistáké. Kezdettől fogva megalázónak tartottam volna ugyanis azt mondani a fiam nemiszervére, hogy kuki. Ami ugye, köztudottan a kukacnak egy csökevénye. A mogyoró meg nem pontos. A fütyi meg nem jut eszembe, pedig még talán az a legkedvesebb. Így lett aztán Máténak pucukája, férfiasabban szólva pucája. Illetve nem lett, hanem már mindig is volt. Jobban mondva vav, ahogy ő maga mondja. És akkor a létigét is szépen belekevertem a freudi piskótába.

Szóval, közelítesz hozzá azzal a disznóölő késsel. Ami még akkor is minimum drámai, ha maximális jó szándékot tulajdonítja a közeledőnek. A nagyanyámén talán még vércsatorna is volt. Szépen ráfektette, tartotta, nyomta, hűtötte. Lüktetett bele a szem.

Tartottam, nyomtam, hűtöttem. És közben lüktetett bennem a csodálkozás, hogy tényleg ezt teszem?! Mert például eszembe juthatna, hogy jeget, tegyünk rá gyorsan jeget. De még csak be se villan, csak most, hogy ezen gondolkodom. Nem jég. Hideg acélpenge.

viragok kozt maj30

És nem tehetsz ellene semmit. Mint ahogy az ellen sem, hogy fogócska közben elbotlik, vagy fejjel nekiesik az ágykeretnek, miközben szaladgál a legóval egyik szobából a másikba. Azt hinnéd, békés, kipárnázott univerzumban él, és tessék. Éles peremek, lépcsőfokok, kiszögelések keresztezik útját lépten-nyomon. Talán még akkor sem volt bennem ekkora frász, mikor járni kezdett. Akkor úgyis mindig ott volt a kezed, fél méterrel a háta mögött. De most már kikéri magának!

Ha azt mondom, ne menjen be a madárhoz az erdőbe, mert nincs ösvény, azonnal nekivág, eleven bozótvágó, és csörtet máris a fejvesztve menekülő rigó után. Ha azt mondod, lassan szaladjon az erdőben, mert kiállnak a fák gyökerei és apró köveken csúszhat el, azonnal vágtázni kezd. Ha nem mondasz semmit, akkor is. Ha azt hinnéd, a szobában csak nem fogja magát odavágni fejjel az ágykeretnek, pillanatokon belül odavágja. De ha nem hinnéd ezt, akkor is. Úgyhogy csak puszilgatom a kukucákat, kenegetem a foltokat, és vizslatom a kullancsokat, mert ez adatott. És közben titokban megbízom a józan eszében.

Ez micsoda kijelentés. Most már tudom, hogy a végső kétségbeesés formulája.

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top