Archív

Gerőcs Péter: Tárgyak

targyak borito

Gerőcs Péter könyvheti, Tárgyak címűkönyvének bemutatója a Holdudvarban lesz május 29-én, kedden 18.00-kor. Itt Margócsy István ajánlóját olvashatjátok, és a Plágium című írást.

Gerőcs Péter, aki fiatal nemzedékének egyik legérdekesebb, legsokoldalúbb prózaírója, akkor is szép irodalmat művel, amikor más (létező vagy koholt) írókról, más (múltbéli vagy kortárs) írókhoz ír elemzést? hommage-t? paródiát? – s akkor is megőrzi okos reflexivitását, amikor finom, érzékeny, de igencsak rafinált novellákat szerez. Megfigyelés követ megfigyelést, kommentár fut kommentár után, tapasztalat keresi tapasztalatait: ezekben az írásokban mindvégig a biztosság (biztonság?) és bizonytalanság (elbizonytalanítottság?) macska-egér játékait figyelhetjük, hol kecses rokokó mozdulatoknak, hol nyers s akár erőszakos gesztusoknak közvetítésében. Az olvasó e könyvben mintha állandó éberségre lenne felszólítva – ám ha a felszólításnak enged, olvasatának érdekessége, különössége és tanulságossága bizonyítani fogja: érdemes volt odafigyelnie.

Margócsy István

PLÁGIUM

Visszavittem a lopott kéziratokat az irodalomtörténésznek, hogy megvalljam a csínytevést.

– Adjon isten! Fáh’adjon beljebb! Csak nem a szomszédoknak akah’ vallomást tenni – mondta utánozhatatlan beszédmodorában.

Más esetben nem nagyon zavarhattam. Vagy szemét dörzsölve, hullaszínűre koszolódott (eredetileg talán csíkos) hálóingjében nyitott ajtót, úgyhogy meg sem próbáltam átjutni a küszöbön, s az ajtóban állva kellett a legfontosabb fejleményeket elhadarnom, vagy egyszerűen ajtót sem nyitott. Ilyenkor hallottam, hogy kikiált az előtérbe a feleségnek: ma nem vagyunk itthon.

– Na jöjjön, jöjjön csak. – Pedig most is dolgozott. Rezzenéstelen és feszült volt a lakás; láthatatlan és hallhatatlan viharok dúltak benne, s mintha a szele a kéziratokat kavarta volna szét: a nagy felvilágosodás-könyvet írta. Azt is tudtam, hogy siet a munkával; ez volt az utolsó, legnagyobb horderejű terve, a magnum opusz. Ha testén megérezte az öregedés legkisebb jelét, vagy akár csak megfázott, magára zárta az ajtót, és még sietősebbre fogta. Ebbe a sietségbe toppantam be zavaros vallomásommal.

A lehalkított rádión egy zongora szonáta szólt, a disszonáns triolák ritmusára légy kergette saját röptét az ablaküvegek között.

– No! Dh’ága kolléga, de hát miféle kézih’atokh’ól beszél? Almát? Ma hámoztam meg. – Lehajtottam a fejemet. Ha majd felold a bűneim alól, talán kérni fogok az almából.

– Üljön le, kolléga.

Nem volt hová leülnöm, de ha lett volna sem…

– Plágium! – szakadt ki belőlem.

– Óó! Ez éh’dekel. Meséljen!

Éppen egy éve jártam itt. Talán még emlékszik rá: egy kutatási tervet kellett összeállítanunk. Annyira belemelegedtünk a munkába, hogy csak koraeste vettük észre, mennyire megéheztünk. Akkor ön lement a közértbe zsömléért és párizsiért. Én addig itt maradtam a lakásban. Hátratett kézzel járkáltam fel-alá a szobák között. Emlékszem, halkan recsegett a lábam alatt a padló, mintha árulkodna, mintha le akarna leplezni. A hátsó szobában felemeltem az asztalon heverő kézirathalom tetejét. Bele-bele kukucskáltam a nyers szövegekbe: korrektúrák, kézzel írott, szerző által illusztrált versek. Aztán találtam valamit. Pár vonalas füzetlap volt, két különböző kézírással a lapok két oldalán. Mielőtt visszajött volna, eltettem a táskámba. Otthon újra elővettem. Nézegettem őket, azonosítottam a kézírásokat. De egy részét nem találtam a lapoknak. Talán emlékszik, hogy pár nap különbséggel visszajöttem a kesztyűmet keresni, mondván, hogy itt hagytam (nem emlékezett). Persze a kézirat hiányzó részét kerestem, de nem találtam. Mivel publikálatlan szövegekről van szó, arra gondoltam, közre adom őket egy rövidebb elemzéssel: textológia, filológia, elhelyezem a szövegeket az életműben, ilyesmi.

– Accipe quod tuum, alterique da suum. – Mondta az irodalomtörténész, és az r-betűket szépen, hosszan kipergette.

De aztán más történt. Már megírtam a kísérő tanulmányt, de végül mégis elhagytam.

– Hát az hogy lehet?

Ekkortájt állítottam össze az új elbeszéléskötetemet. Még egyszer bizonyosságot szereztem afelől, hogy ön nem vette észre a kéziratok hiányát. Arra gondoltam tehát, hogy azok a szövegek nem léteznek. A két szerző közül az egyik már nem él, a másikukat ugyan megkerestem, de azt állította, hogy nem emlékszik semmire. Ön pedig talán nem is tudott róla, hogy ezek a kéziratok ott hányódtak az asztalán.

– Csakugyan nem tudtam h’óla. Nagyon nagy a kavah’odás azon az asztalon. Ki tudja, mi mindent h’ejt.

No éppen ez az. Gondoltam, mivel senki számára nem léteznek a szövegek, beemelem a kötetembe, mint imitációs játékokat.

– Osztán?

Hát… most is ott vannak.

– No váltig nem éh’tem. Ha egyszeh’ ott vannak, akkó’ vegye ki onnan őket! Mi sem egyszeh’űbb ennél. – Hallgattunk mind a ketten. – Csak nem azt akah’ja mondani, hogy a kötete most jelent meg?! Éh’tem. No most akkó’ mi a kéh’dése? Adjak feloldozást a bűnei alól? Számoljak be a lehetséges következményekh’ől, eh’kölcsi megítéléséh’ől? El akah’ bujdokolni külföldh’e? No, bökje ki végh’e, mit akah’ tenni?

Csak el szerettem volna mondani. Meg… itt van egy példány a kötetből. Szeretnék adni belőle egyet.

Az irodalomtörténész összeráncolta homlokát, és a szemüvege fölött méregetni kezdte a borítót.

– Szép. Fekete. Jól kieszelt bohító. Belelapozott, forgatta, megnézte a tartalomjegyzéket. Izgatottan figyeltem. Visszalapozott a könyv elejére. Hosszú csönd. Előre lapozott, aztán megint vissza. Olvasott. Egyszer-egyszer elfintorodott, felhorkant. Kieresztett egy félig elfojtott nevetést. Felállt, de nem hagyta abba az olvasást. Odament a rádióhoz és kikapcsolta. Ott, álltában folytatta az olvasást. Füttyentett. Nevetett, döcögött. Ilyeneket mondogatott, hogy: „óó”, meg „ejnye”. „Háh!” Izzott az arcom, én is szerettem volna vele nevetni, de nem tudtam, hol tart a szövegben. Kihúzta az ingzsebéből a tollát, és valamit bejelölt a szövegben, odarótt valamit a margóra.

Legalább egy fél órát ültem így a fotelben. Ő a rádió mellett állt a hátam mögött. Megmozdulni sem mertem. Egy teljesen néma tanúkihallgatáson éreztem magam. Odakint sütött a nap, a platánfa koronája úszott előttünk. A légy néha idegesen koppant az ablaküvegen.

– Ez ph’íma. Egészen kiváló. – Visszaült a helyére. – És most ezeket a babé’hokat óhajtja leah’atni?

Miért? Hogyan?

– Kedves kolléga, ezek h’agyogó szövegek. Gh’atulálok hozzájuk.

De hiszen most mondtam! Ezek nem az én szövegeim.

– Nagyon pedáns dolgozatok. Hozzáteszem, én nem tettem volna be a kötetbe.

Miért?

– Nem tesz jót a megítélésnek. Azt gondolom, a pályakezdőnek éh’demesebb a saját toh’kát köszöh’ülnie. No peh’sze nem csupán a megítélés miatt. Saját éh’dekből is. Ezek nagyszeh’ű pah’ódiák. De tudja, mit? Ne pah’ódiákat íh’jon. Felejtse el ezeket. Íh’jon saját kh’eálmányt.

De ezeket nem én írtam! – kiáltottam, és felugrottam a fotelből.

– Csigavéh’, kedves bah’átom. Hiszen itt van – mutatta a becsukott könyv fedelét – itt van a neve. Amint lesz időm, elolvasom a többi szöveget is. Most muszáj útjáh’a bocsátanom. Sok még a dolog. Engedje meg, hogy elköszönjek. A szövegekhez pedig még egyszeh’ gh’atulálok.

A cipőmet sem kellett felvennem. Csak kiléptem az ajtón, és azon kezdtem gondolkozni, hogy talán mégiscsak igaza van az irodalomtörténésznek, és azokat a szövegeket nem más, hanem én magam íh’tam.

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top