Archív

A Testvérlövészek bemutatója a Toldi Moziban

Testvrlvszet 1

Patrick deWitt íróval Dunajcsik Mátyás vív szópárbajt a színpadon. Plusz vetítés és show.

A TÖRTÉNET

Charlie és Eli Sisters a Kapitány nevű vadnyugati bandavezér bérgyilkosai, akik már hosszú évek óta állnak az öntelt kiskirály szolgálatában. Az új küldetésük szerint egy Herman Kermit Warm nevű embert kell felkutatniuk és megölniük San Franciscóban, akit Morris, a Kapitány egyik embere már régóta figyel. A regény narrátora a páros érzelmesebb, kevésbé vérszomjas tagja, Eli, aki a történet során olyan, vadnyugati hősöktől a legkevésbé sem megszokott dolgokat próbál ki, mint a fogmosás és a fogyókúra.

Oregon Cityből indulnak egyáltalán nem rózsás hangulatban, mivel az előző munka során valaki felgyújtotta a lovaikat, ráadásul a Kapitány ezúttal főnököt is kinevezett a csapatnak – természetesen Charlie-t –, így Eli kevesebb pénzt kap a munkáért a megszokottnál. A regény kezdetén Eli épp az új lovaikat méregeti, Fürgét és Hasast, akik közül az utóbbi egyáltalán nem egy mindenre elszánt csataló, és persze ő az, aki Elinek jutott. Ráadásul Elinek szinte rögtön az indulás után bedagad az egyik foga, amit a legközelebbi városban egy botcsinálta fogorvos húz ki, megismertetve a Sisters testvéreket a fogmosás áldásos hatásaival és a fájdalomcsillapító-szerekkel, amiből azonnal el is lopnak egy jó adagot.

Utuk során először egy boszorkány-kinézetű vénasszonynál szállnak meg, aki reggelre eltűnik a szörnyen bűzlő viskóból, és csak egy különös nyakláncot hagy ott a testvéreknek az ajtó fölött, amitől ők úgy megrémülnek, hogy nem mernek kilépni az ajtón. Mivel az ablakon csak Charlie fér ki, ő indul el, hogy valahonnan szerezzen egy baltát a viskóban lábadozó testvére kiszabadítására. Viszont amíg távol van, a viskótól nem messze kikötött lovaikat megtámadja egy medve, akit ugyan Elinek sikerül leterítenie, Hasas viszont komoly sérüléseket szerez a dulakodás során, és az egyik szemére gyakorlatilag megvakul.

A következő városban – miután Charlie megint betegre issza magát, Eli pedig félszegen udvarolni kezd a szálló házvezetőnőjének, majd a kudarcot követően fogyókúrába kezd – tanúi lesznek egy klasszikus vadnyugati párbajnak, majd továbbindulva találnak egy gyönyörű, gazdátlan fekete lovat, amivel eleinte Hasast akarják lecserélni, az utolsó pillanatban azonban Eli szíve megesik az állaton, és minden rábeszélés ellenére mégis a fekete lovat adja el, és az egyre rozogább Hasast megtartja magának.

Testvrlvszet

Kaliforniába érve a testvérek először találkoznak az aranyláz tipikus szereplőivel, például egy kisfiúval, aki hetekkel korábban az egész családjával indult el ide szerencsét próbálni, mostanra viszont már csak ő maradt, mert a többieket vagy a betegség, vagy az útonállók tették el láb alól, vagy egy a magányos munkába lassan beleőrülő, paranoiás aranymosóval, akitől megtudják, hogy a környék ura, egy bizonyos Mayfield száz dollár vérdíjat tűzött ki a területen kószáló vörös bundájú medvére. Amikor ez utóbbi felbukkan előttük, Charlie egy jól irányzott lövéssel leteríti az állatot, és a testvérek a prémvadász-vezér városába indulnak a fizetségért.

Mayfield eleinte barátságosan fogadja őket, az emberei azonban – akik megorrolnak a Sisters testvérekre, hogy elhappolták előlük a pénzdíjat – a részeg kurvákkal való mulatozás közben ellopják a prémet, amit persze másnap a testvérekre kennek. Így Elinek és Charlie-nak nem marad más választása, minthogy az egész bandát módszeresen legyilkolják, Mayfieldet pedig fogságba ejtsék, akitől végül elveszik az összes pénzét – amit Mayfield szállójának pincéjében egy vaskályhába rejtenek – és úgy indítják útnak egyetlen fitying nélkül. Eli közben újra udvarolni kezd, ezúttal a szálló kiégett könyvelőnőjének, akitől még egy színes kendőt is kap szerelmi zálogul, de nincs mit tenni: tovább kell menniük San Francisco felé.

A kikötővárosba érve szembesülnek az aranyláz vidáman apokaliptikus káoszával: az ide érkező kereskedőhajókat hanyatt-homlok hagyják el a munkások, hogy elinduljanak aranyat mosni, a személyzet nélkül maradt hajókat pedig élelmes városiak fosztogatják, az árak az eget verdesik, és nagyjából mindenki őrült módjára viselkedik. A Morris által megadott hotelbe érve a megfigyelőnek csak a hűlt helyét találják, meg a naplóját, amiből egy egészen hihetetlen történetről értesülnek.

Ahogyan Morris feljegyzéseiből kiderül, Herman Kermit Warm hamar észrevette, hogy Morris a nyomában van, és egy idő után különös barátság alakult ki köztük. Warm beavatta Morrist a titkába, ami miatt a Kapitány is utána küldte a Sisters testvéreket: a törpe méretű, vörös hajú feltaláló ugyanis egy olyan kémiai anyagot kísérletezett ki, ami vízbe keverve láthatóvá teszi a folyómedrek mélyén megbújó aranyat. Ennek a találmánynak a hasznából ajánlott a Kapitánynak részesedést, aki persze az egészet magának akarta, és ezért állította rá Warmra a bérgyilkosait.

Miután azonban meggyőzte Morrist, Warm újdonsült barátjával elindult, hogy maga arassa le a találmány gyümölcseit. Eli és Charlie a kezdeti hitetlenkedés után pedig úgy döntenek, tovább üldözik őket, abban viszont már egyáltalán nem biztosak, hogy a parancsnak megfelelően meg is akarják-e ölni őket, hiszen ezek ketten nem banditák és gonosztevők, mint a korábbi célpontjaik, hanem olyan emberek, akik a maguk csinálták meg a szerencséjüket.

Indulás előtt a szálló istállómesterével Eli kiveteti Hasas kifordult szemét, amit innentől kezdve naponta ki kell mosni alkohollal, nehogy a szegény ló sebe elfertőződjön, de Eli már olyannyira összeszokott vele, hogy még ezt a kellemetlenséget is vállalja a hegyekbe vezető úton, sőt még a fogorvostól zsákmányolt fájdalomcsillapítóból is adnak neki.

Warm aranymosó-területére érkezve a két páros eleinte többször megpróbálja eltenni a másikat láb alól, végül azonban egy harmadik aranymosóbanda támadása után – akik Warm aranyjelző oldatát bornak vélik, és el akarják lopni – összebarátkoznak, és úgy döntenek, hogy együtt kezdenek neki az arany kitermelésének. Arra azonban nem számítanak, hogy az oldat ugyan valóban csodálatos, aranyszínű ragyogással jelzi a folyó mélyén lévő aranyat, azonban olyan maró hatása van, hogy a vízbe mezítláb belegázoló aranymosóknak komoly sérüléseket okoz.

Amikor pedig a remélt haszontól vérszemet kapott Charlie a tervezett kettő helyett mind a három hordó oldatot beleönti a folyó gáttal elkerített részébe, nem csak a saját jobb kezén sérül meg végzetesen, de az oldattal teli vízbe zuhanó Warm és Morris is halálos dózist kap, és szörnyű kínok között halnak meg, miután a szer gyakorlailag leoldja róluk az összes húst és bőrt. És még itt sem áll meg a Sisters testvérek nemvárt kálváriája: miután a lovaik is meghalnak, másnap a területet elözönlő indiánok elveszik az összes, áldozatos munkával kitermelt aranyukat, amikor pedig kisemmizve hazaindulnak, hogy legalább a Mayfield pincéjéban elrejtett pénzt megszerezzék, a szállót leégve és kifosztva találják, ráadásul az így munka nélkül maradt kurvák is alaposan megtépik őket.

Ekkor úgy döntenek, kilépnek a Kapitány szolgálatából és felhagynak az erőszakos élettel, főleg, hogy az időközben elfertőződött seb miatt Charlie-nak le kell vágatni a jobb kezét, amit lövéshez használt. Együtt elindulnak az anyjuk házába, aki azóta nem óhajtott tudni róluk, amióta bérgyilkosként dolgoztak. Mielőtt azonban megkezdhetnék az új, nyugodt életet, Elinek még el kell végeznie valamit: meg kell ölnie a Kapitányt, akinek nem lehet csak olyan egyszerűen felmondani…

ELISMERŐ KRITIKÁK AZ ANGOLSZÁSZ SAJTÓBÓL

„Ha Cormac McCarthy humoránál lenne, bizonyára olyan könyvet ír, mint ez a véresen vicces western.” Los Angeles Times

„Ahogy Tarantino, deWitt is pontosan tudja, hogy kellő stílussal a vérontás is lehet vicces; és ahogy Mark Twain, azzal is tisztában van, hogy egy jó elbeszélőnek szinte minden emberi hibát megbocsát az olvasó.” Cleveland Plain Dealer

„Furcsa, vicces és meglepően érzelmes… a végén akármennyire is szégyelled, ugyanúgy szorítasz majd a Sisters testvérekért, ahogyan Jules-ért és Vinnie-ért a Ponyvaregényben.” Outside Magazine

„Mesteri, fergeteges pikareszktörténet, mely a legjobb Charles Portis és Mark Twain-történetekkel is felveszi a versenyt, könyörtelenül magával rántva az olvasót.”

Wells Tower, az Elpusztítva, felperzselve szerzője

„Patrick deWitt olyan laza magabiztossággal barangol a vadnyugati tájakon, akár egy tapasztalt pisztolyhős, akinek a biztos kéz mellé egy költő szíve és egy jó adag akasztófahumor is kijutott… az olvasó pedig valószínűleg ugyanolyan formában ér el az út végére, ahogyan Eli, az elbeszélő: sebzetten, de jobb emberré válva.” Time Out New York

„Van valami filmszerű Mr. deWitt dísztelen prózastílusában, ami miatt először hátrahőköltem – tényleg komolyan gondolja? –, aztán élvezettel habzsoltam az oldalakat egész a végéig.” Wall Street Journal

„Patrick deWitt második ütős regénye egy furcsa és stílusos antiwestern. Amikor a Kapitány nevű határvidéki kiskirály megbízzza Charlie és Eli Sisterst, a bérgyilkosait, hogy kutassák fel és öljék meg a Herman Kermit Warm nevű aranymosót, a testvérek útja Oregonból San Franciscóba, majd végül Warm aranymosó-telepére vezet a Sierra hegységben, miközben egy boszorkány, egy medve, egy halott indián, egy csapat részeg szajha és egy vérszomjas prémvadászbanda is megpróbálja útjukat állni. A faarcú Eli elbeszélése néha groteszken nevetséges (mint amikor felfedezi a szájhigiénia rejtélyeit egy vadnyugati fogorvos segítségével, aki ingyen fogpor-mintákat osztogat), de tud szívbemarkoló is lenni, mint például a kiégett könyvelőnővel folytatott románcban. Ahogy a testvérek története előrehalad, Charlie és Eli lassan felfedezik a vadnyugati klisék mögötti emberi érzelmeket, és s a végére már inkább hányatott sorsú fiatalembereknek látjuk őket, mint hidegvérű gyilkosoknak. Patrick deWitt a zsáner kifordításával egy izgalmas, vicces, és talán meglepő módon, de igen megható vadnyugati történetet alkotott.” Publishers Weekly

„Egy ritka ékszer… régóta nem találkozhattunk ennyire magával ragadó és elgondolkodtató narrátorral… a könyv az antiwesternek nagy hagyományába illeszkedik, ám deWitt szarkasztikus humora és ravasz filozófiai vénája csakis az övé.” Salon.com

„Elképesztő… egy csodálatosan hangszerelt pikareszk-történet, ami olyan gazdag és olyan részletes, hogy a létezés egész elátkozott cirkuszát bemutatja, ami csupa bádoglemez és póniló, meg kiontott belek és a haldoklók szemüregébe töltött sebalkohol.” Esquire

„Valóságos lakoma rövid, csattanós fejezetekben tálalva… Ez a csodásan eredeti regény az első oldalon meglasszózza az olvasót, és jó ideig nem is ereszti, mielőtt ellovagolhatna a naplementébe.” Boston Globe

„Lenyűgöző… A könyv szereplői azonnal elcsábítják az olvasót, hála deWitt finom, kidolgozott prózájának, melyben a leggroteszkebb elemek – egy amputáció, egy kifordult szem, egy kocsmai verededés, az ipari méretű mészárlások – is kéjes pontossággal, mindenféle macsó brutalitás nélkül vannak elbeszélve.” Cleveland Plain Dealer

„Csupa abszurd humor, mellbevágó erőszak és merő szomorúság, amit Eli Siters merengő és melankolikus elbeszélői hangja tesz ellenállhatatlanná.” Washington Post

DÍJAK ÉS JELÖLÉSEK

Elnyert díjak

Governor General’s Award, 2011 – Kanada legfontosabb irodalmi díja, melyet a Kanadai Művészeti Tanács (Canada Council for the Arts) ítél oda minden év legjobb kanadai könyvének. A díjat korábban olyan világhírű írók is megkapták, mint Malcolm Lowry (1961), Alice Munro (1968, 1978, 1986), Margaret Atwood (1985) és Michael Ondaatje (1992, 2000, 2007).

Rogers Writers’ Trust Fiction Prize, 2011 – A Kanadai Irodalmi Alap (Writers’ Trust of Canada) és a legnagyobb kanadai médiakonszern, a Rogers Communications közös, magas díjazású irodalmi díja, melyet 1997 óta adnak át minden év legjobb kanadai regényének vagy novelláskötetének.

Jelölések

Man Booker Prize, 2011 – Az irodalmi Nobel után talán a világ legfontosabb irodalmi díja, melyet az egész világon hatalmas érdeklődéssel várnak minden évben, és a legjobbnak tartott, angol nyelven írt regénynek ítélnek oda. Korábban olyan szerzők kapták már meg, mint V.S. Naipaul (1971), Nadine Gordimer (1974), Iris Murdoch (1978), William Golding (1980), J.M. Coetzee (1983, 1999), Kazuo Ishiguro (1989), Arundhati Roy (1997) Ian McEwan (1998), Margaret Atwood (2000) és John Banville (2005). 2011-ben Patrick deWitt regénye olyan szerzők műveivel versenyzett, mint a nyertes Julian Barnes, valamint Carol Birch, Esi Edugyan, Stephen Kelman és A.D. Miller.

Walter Scott Prize, 2012 – Walter Scott közeli barátainak leszármazottai, az angol Buccleuch Hercege és Hercegnője által alapított díj, melyet mindig az előző évben legjobbnak tartott történelmi regénynek ítélnek oda. Egy egyik legnagyobb összegű brit irodalmi elismerés, melyet 2010-ben Hilary Mantel, 2011-ben Andrea Levy kapott meg. 2012-ben Patrick deWitt mellett Sebastian Barry, Esi Edugyan, Alan Hollinghurst, Andrew Miller és Barry Unsworth regényeit jelölték a díjra, melynek nyertesét 2012 június 16-án hirdetik ki a Melrose-ban tartott Borders Book Festivalon.

Scotiabank Giller Prize, 2011 – Az egyik legnagyobb összdíjazású kanadai irodalmi díj, melyet a kanadai Scotiabank szponzorál, és minden évben a legjobbnak tartott regénynek vagy novelláskötetnek íélik oda. Korábbi években olyan szerzőket jutalmaztak meg vele, mint Margaret Atwood (1996), Alice Munro (1998, 2004) vagy Michael Ondaatje (2000). 2011-ben Patrick deWitt regénye olyan szerzők műveivel versenyzett a díjért, mint a nyertes Esi Edugyan, valamint David Bezmozgis, Lynn Coady, Zsuzsi Gartner és Michael Ondaatje.

A MESTERLÖVÉSZEK MAGÁNYOSSÁGA

Ha Rejtő Jenő egyszer forgatókönyvet írt volna Quentin Tarantinónak, abból minden bizonnyal valami olyan született volna, mint Patrick deWitt Testvérlövészek című regénye, és még az sem elképzelhetetlen, hogy a két főszerepre a Mucsi-Scherer párost kérik fel hosszas castingolás után. A fiatal kanadai szerző második regénye vérbeli anti-western, amely mintha a színfalak túloldaláról mutatna be egy nagyon is ismerősnek tűnő vadnyugati történetet. Két mindenre elszánt bérgyilkos egy ismeretlen férfi nyomába ered, akiről a nevén kívül csak azt tudják, hogy meg kell ölniük – de mi történik, ha a hidegvérű gyilkosok mégsem olyan hidegvérűek, mint ahogy elvárnák tőlük, és nemcsak hogy ugyanúgy vágynak a törődésre, talán a szerelemre, mint a hétköznapi emberek, de még a gyomruk is csak nehezen bírja az alkoholt, sőt az egyiknek még a foga is begyullad, ráadásul annyira megszeret egy félszemű, lerobbant igáslovat, hogy a szokásos délceg, fekete paripa helyett ezen dülöngélve indul neki a vérben úszó naplementének?

Patrick deWitt melankóliára és tépelődésre hajlamos narrátora Eli Sisters, a híres Sisters-fivérek fiatalabb és testesebb tagja, aki a bátyjával, Charlie-val már évek óta a Kapitány névre hallgató bandavezér szolgálatában áll, bár titokban inkább lenne egy nyugalmas kis szatócsbolt eladója szerető feleséggel és gyerekekkel, mint mindenre kapható verőember. És voltaképpen a bátyja sem az a született rosszfiú, csak amióta kisgyermekkorában egy jól irányzott lövéssel eltette láb alól a részeges apjukat, amikor az az anyjukkal erőszakoskodott, azóta nem volt megállás, az egyik gyilkosságot követte a másik, és az egyedül maradt fivérek hamar a bűn hálójában találták magukat. Így aztán, ahogy más embereknek az a munkája, hogy ruhát varrnak vagy éppen sört csapolnak, addig a Sisters fivérek embereket ölnek.

Ahogy pedig elindulnak a célszemély, bizonyos Herman Kermit Warm keresésére Colorado Cityből, útjuk során elébünk tárul a XIX. század második felének Amerikája alulnézetből: a túlélésért küzdő, megkérgesedett szívű kurvák és gengszterek, az erdőkben kószáló, veszélyes vadállatokként kezelt indiánok, és a semmiből hetek alatt kinövő vadnyugati városkák kiszolgáltatott és csetlő-botló figurái, akik valahol mind a boldogságot keresik, de általában kevés sikerrel. Pedig elvileg Amerika egyik legszebb, felívelő korszakáról beszélünk, ahol tombol az ipari forradalom és a gazdasági fellendülés: Charlie és Eli Sisters azonban az előbbiből legfeljebb a különböző furcsa és érthetetlen találmányokat ismeri meg – mint amilyen a fogmosókészlet, a San Franciscói hotel rézcsöves távbeszélő-rendszere, vagy épp a csodaszernek tűnő fájdalomcsillapítók – az utóbbiból pedig leginkább a Kaliforniában tomboló aranylázat, aminek legfőbb jellemzője, hogy komplett idiótát képes csinálni a legértelmesebb emberből is, és elképesztő mértékben szaporítja a vadnyugaton amúgy is gyakran előforduló hullákat.

A viszontagságos út és a közben történő hol vérfagyasztó, hol kacagtató kalandok során azonban Eli nemcsak Amerikáról és az aranylázról tanul meg rengeteg mindent, hanem önmagáról és bátyjáról, a mogorva Charlie-ról is, míg végül már azt sem tudják, vajon tényleg vakon engedelmeskedni akarnak-e megbízójuk parancsainak. A történet végére pedig a rettenthetetlen zsoldosokból nem marad más, mint két megsebzett, elveszett ember, akikről kiderül, hogy talán több emberség szorult beléjük, mint maguk is hitték.

Patrick deWitt a sírva nevettetés nagy mestere, aki meglepő módon még az egyik legtöbbször át- és újraértelmezett, kifacsart és újrafeltalált zsáner, a western műfaját is képes új színekkel gazdagítani. Aprólékos megfigyelései, felejthetetlen karakterei, pergő párbeszédei és szeretnivaló akasztófahumora pedig garantálja, hogy a legkülönbözőbb ízlésű olvasókat is elvarázsolja majd Eli és Charlie Sisters történetével.

Dunajcsik Mátyás

A kaliforniai aranyláz

A kaliforniai aranyláz (1848–1855) 1848. január 24-én kezdődött, amikor aranyat találtak egy colomai fűrészmalom (Sutter’s Mill) mellett. A felfedezés híre gyorsan terjedt és mintegy 300 ezer embert vonzott Kaliforniába az Amerikai Egyesült Államok más területeiről, valamint latin-amerikai, európai és ázsiai országokból és Ausztráliából.

A negyvenkilenceseknek (forty-niner) nevezett aranykutatók eleinte patakokból és folyómedrekből mosták ki az aranyat, egyszerű módszereket alkalmazva, később azonban új, kifinomultabb technikákat fejlesztettek ki. Ám a mai értéken számítva is több milliárd dollárnyi aranyból csak kevesek tettek szert igazi vagyonra: sokan szegényebben tértek haza, mint ahogy elindultak.

Az aranyláz fordulópontot jelentett a térség fejlődésében: az aranyláz előtt San Francisco jelentéktelen kis település volt, majd virágzó várossá nőtte ki magát, kiépült a közigazgatás és Kalifornia 1850-ben az USA tagállama lett. A korábbi szellemvárost robbanásszerű gyorsasággal népesítették be a gazdagodni vágyók: két év alatt a népesség 1000 főről 25 ezerre nőtt. Fejlődött az infrastruktúra, a gőzhajó és a vasútközlekedés rendszeressé vált. Az érem másik oldala, hogy az aranylelőhelyek miatt indiánok százait üldözték el földjeikről.

http://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=F%C3%A1jl:CalGoldRushMap.jpg&filetimestamp=20110922124436

1850-re a könnyen kitermelhető arany nagy részét már begyűjtötték, így a nehezebben hozzáférhető lelőhelyek felé fordult a figyelem. A csökkenő aranymennyiség az erőszak növekedését hozta: az amerikai bányászok szervezett támadásokat hajtottak végre a bevándorlók, különösen latin-amerikaiak és kínaiak ellen. Ráadásul Kalifornia állam új törvényhozása havi 20 dolláros bányászati adót rótt ki a külföldiekre. Az újabb és újabb földterületek után kutató bányászok indiánokat üldöztek el hagyományos vadász- és halászterületeikről. Sok indián törzs fegyverrel szállt velük szembe, ami csak a harcok erősödéséhez vezetett. A jobban felfegyverkezett telepesek számos indián település lakosságát mészárolták le, akik pedig elmenekültek a támadások elől, gyakran éhhalált haltak. A halálozási arány igen magas volt az amerikai immigránsok körében is: minden tizenkettedikük halt meg betegségek, az elharapódzó erőszak vagy az önbíráskodás miatt. A környezetet pedig a bányászat melléktermékei, a kőtörmelék és az iszap, valamint mérgező kémiai segédanyagai tették tönkre.

http://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=F%C3%A1jl:Gullgraver_1850_California.jpg&filetimestamp=20070518204235

Kalifornia ennek ellenére vonzó úticél lett az új megélhetést és otthont keresők számára. Az új bevándorlók kivételes leleményességről és a polgárjogok melletti elkötelezettségről tettek tanúbizonyságot az erőszakos felfordulás közepette is. Működő településeket alapítottak, alkotmányozó kongresszust tartottak, amely megalkotta Kalifornia alaptörvényét, az ennek alapján megválasztott tisztviselők pedig sikerrel tárgyaltak Washingtonnal a terület unióba való felvételéről.

Forrás: wikipedia.hu

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top