Archív

Kerékgyártó István: Rükverc 3.

brtn

“– Mi lenne, ha te vigyáznál a gyerekre. Minek vigyük le a pincébe?” A Rükverc című könyvből A kis Rambo című részt olvashatjátok.

A kis Rambo

A vendéglátó-ipariban Vidra Zsolt legjobb cimborája egy Ádler nevű fiú volt. Ádler Tamás. Az apjának bőrdíszműves üzlete volt a város főutcáján, de vásárokon is árulták a táskákat, öveket, és elég jól ment nekik. Tamásnak mindig volt pénze.

Gyakran ugrott föl hozzájuk Vidra, Tamásnak külön szobája meg egy hatalmas, orsós Uher magnója volt. Creamet meg Led Zeppelint hallgattak, triple secet ittak, és cigiztek. Ádler néninek mindig volt valami süteménye vagy külföldi csomagból csokija, rendre rájuk nyitott, kínálgatta a fiúkat, miközben föl-alá járt a szeme. De a cigiért meg a piáért nem szólt.

Egyszer karácsony környékén is náluk lógott Vidra.

– A nagyszobában van a karácsonyfátok? – kérdezte Tamást, mert akkoriban már lehetett jobbféle szaloncukrokat kapni, és biztos volt benne, hogy nekik különlegességekkel van tele a fájuk, rumos diós, karamellás, kókuszos cukrokkal, és nem az olyan olcsó, szappan ízű vacakokkal, amit anyja vett mindig.

– Nekünk nincs karácsonyfánk – felelte Tamás.

– Miért nincs?

– Mert mi zsidók vagyunk, baszki.

– És a zsidóknál nincs karácsony?

– Nincs. Mi leszarjuk a kisjézust.

– Mi is, de fát azért állítunk.

– Hát mi nem.

Persze eddig is tudta Vidra, hogy Ádlerék zsidók, de akkoriban ilyesmivel nem foglalkoztak. Elgondolkodott, aztán arra jutott, hogy ezen a karácsonyfaügyön kívül semmi másban nem különböznek Tamásék bármelyik nem zsidó szomszédjuktól, vállat vont, és lezárta az ügyet.

Tamás jó eszű fiú volt, csak azért ment a vendéglátó-ipariba, mert valami finom kis éttermet szeretett volna. Olyat, ami az övé, ahol ő találja ki a kajákat, ő a nagyfőnök, mint a faterja a bőrös boltban. De a hetvenes évek elején csak pincér, esetleg teremfőnök, nagy sokára üzletvezető lehetett volna valami állami vagy szövetkezeti csehóban. Rántott húst, sertéspörköltet meg cigánypecsenyét adhatott volna a vendégnek, a vállalatközpontban stencilezett étlap szerint. Nemhogy tulajdonos, de még csak egy újítgató üzletvezető se lehetett volna soha.

Disszidált is mindjárt az érettségi után. Vidra eleinte kapott még tőle semmitmondó leveleket, szép, világoskék légipostás borítékokban, Belgiumból, Franciaországból, aztán nyoma veszett.

Tamás úgy tíz év múlva, a nyolcvanas évek közepén jelentkezett ismét. Levelet küldött Vidrának, anyja lakására, rajta két díszes bélyeg, az egyiken valami zöld madár dugta a csőrét egy piros virágba vagy gyümölcsbe, fogalma se volt Vidrának, mi az. A másikon meg egy szöcskeszerű bogár rágott lyukakat egy fényes, zöld levélbe. „Singapore”, állt a bélyegen. A levélből kiderült, hogy Tamás most ott él, Szingapúrban, amiről Vidrának fogalma sem volt, hogy hol van. Azt azonban sejtette, hogy nagyon messze lehet, és a madárról meg a gyümölcsről azt is látta, hogy nagyon más lehet. Kurvára más, mint ez a szürke, kibaszott ország, ahol Tamással cimborák voltunk, gondolta.

A levélben az állt, hogy barátja szeptember elsején érkezik, és örülne, ha Vidra egy hétre szabaddá tenné magát. „Kocsikázgatnának egy kicsit, tennének egy kört Ausztriában, hogy kidumáljuk magunkat”, írta Tamás, és a levél végére odabiggyesztette: „A feleségemmel meg a kétéves fiammal érkezem, az asszony egy kínai bombázó, a fiam meg egy kis Rambo, majd meglátod!”

Fogalma sem volt Vidrának, mi az, hogy Rambo, de majd meglátja, gondolta.

Nem volt könnyű szabadságra mennie, az étteremben egy igazi zsarnok volt a főnöke, gebinbe vette ki a kócerájt, és úgy hajtotta az alkalmazottait, mint a barmokat. Ráadásul azon a nyáron már tíz napot nyaralt is. Felesége munkahelye csereüdülését szervezett Rügen szigetére. A gyerekkel ők is elmehettek. Ahogy Vidra mesélte a kollégáinak: Egy hétig a tengerparton döglöttünk. Vegyétek ezt szó szerint, majdnem tényleg megdöglöttem, nem sokon múlt, hogy nem fulladtunk a lányommal a tengerbe. De most aztán maradok itthon a seggemen.

Ekkor jött az a levél. Évek óta nem utazott, főleg nem külföldre, most meg hirtelen itt a második lehetőség. S mint a szaloncukor sráckorában, izgatta a dolog, biztos volt benne, hogy jól megszedte magát Tamás, és egy ilyen osztrák körút, főleg ajándékba, jól jött volna.

– Hát hol telne nekem egy ilyen fasza utazásra a kibaszott pincérfizetésemből?! – kérdezte a feleségét. – Biztos lehetsz benne, hogy elmegyek.

Erzsi a vártnál könnyebben engedett. Fölírt néhány dolgot, dezodorokat, tusfürdőket, és azt mondta, ha azokat meghozza neki a férje, akkor elhúzhat.

– De nehogy megpattanj, utánad megyek, és szétrúgom a töködet! – zárta le a beszélgetést.

A főnöke azonban sehogyan sem akart beleegyezni, csak akkor mondott igent, amikor Vidra azzal fenyegette, hogy kilép. Erre elengedte.

Tamás nem sokat változott, a kínai lány magas volt és vékony, tényleg egy ázsiai bombázó, a kiskölyöknek fekete szöghaja volt, mint az anyjának, de az orra, a szája az apjáé. Azt meg elfelejtette megkérdezni Vidra, mi az a Rambo. Csak évekkel később jött rá, mikor a hazai mozikba is megérkezett a film, és keménységével és izmaival Vidrát is ámulatba ejtette Stallone.

Ádler néni megözvegyült, egyedül élt a bőrös üzlet feletti régi lakásban, ide költöztek be Tamásék. A lakás alatti üzlet már rég nem az övék volt, fagylaltos működött benne, gépből csorgatták a csavaros vaníliát és csokoládét, felette meg Ádler néni totyogott a falat tapogatva. Két éve megvakult. Az utcára se mert lemenni, az öregek otthonából egy ápolónő vitte neki az ételt, mosott és takarított rá.

– Na, mutter, elmegyünk kirándulni? – kérdezte Tamás, mikor már a harmadik napja ott laktak a kínai csajjal és a kissráccal.

– Hova?

– Bécsbe, Salzburgba. Úgy is mindig Ausztriát meg Bécset emlegetted. Hát most elviszlek!

– Úgyse látok semmit.

– Majd elmondjuk, mit kéne látnod.

Végül nem sokat meséltek Ádler néninek. A bérelt Volkswagen kisbuszban Vidra és Tamás ültek elöl, a hátsó ülésen meg Lili – Vidra arra gondolt, hogy talán a kínai neve Li-Li, mindenesetre Tamás így szólította –, ölében a kisgyerekkel, mellette Ádler mama. A kínai nő még mutogatni se tudott neki, hiszen a néni nem látott, a magyaron kívül más nyelvet nem beszélt, hát hallgattak. Ők meg Tamással végigröhögték az utat, régi csajozásokról, berúgásokról, bulikról beszéltek folyton. De nem túl hangosan, hogy Ádler néni, aki egy kicsit süket is volt, ne hallja. Azt pedig direkt élvezték, hogy hiába ült ott Tamás felesége, mégis mindenféle régi disznóságokról beszélhetnek.

Az egész út amúgy Lili miatt volt. Szingapúrban Európáról nem sokat hallott, de az útikönyvben olvasta, hogy Ausztria szép ország.

Győr után előrehajolt, megérintette Vidra vállát, mondott valamit.

– Ausztria nagyon szép ország, azt írja a könyve – fordította Tamás. – Azt kérdi, hogy szerinted is szép-e.

– Én csak egyszer mentem át az osztrák határon, egy buszos bevásárló csoporttal, a kisfaszom tudja, hogy milyen – suttogta Vidra.

– Mondd neki, hogy szép!

– Lili, Ausztria szép! – fordult hátra jó hangosan Vidra.

Tamás lefordította. Aztán Lili is mondott valamit.

– Azt hiszed, értem?

– Hogy ennek nagyon örül.

Ádler néni csendben üldögélt, nem sok bajuk volt vele. Amerre jártak, mindenfelé leültették valahova, ő meg türelmesen megvárta, hogy érte menjenek. Nem kérdezett semmit. Az egyik reggel egy hotel előcsarnokában felejtették, de még a város határánál észrevették, és visszamentek érte.

Lilinek tetszett Ausztria, néha vásárolgatott, Vidra úgy látta, volt miből, jól menő francia éttermet vittek Szingapúr belvárosában. Ők meg Tamással végigröhögték az utat.

Már Linzből jöttek visszafelé, de nem a sztrádán, Lili szerette nézni a falvakat, a legelésző állatokat. Náluk ilyen nincs, mondogatta, ahhoz kevés a hely, hogy csak így szabadon sétálgassanak a tehenek.

– Viszont szép madaraitok meg szöcskéitek vannak! Fordítsd le neki, Tamás! – mondta Vidra.

Tamás lefordította, aztán azt is, amit Lili válaszolt.

– De te ezt honnan tudod, azt kérdezi.

– Olvastam – felelte Vidra, de ezt Tamás már nem tudta lefordítani, mert teljes erővel belelépett a fékbe. Mikor megálltak, rükvercbe kapcsolt, és tolatni kezdett. Egy útelágazáshoz mentek vissza, ahol tábla mutatta, ha letérnek a főútról, hat kilométer, és Mauthausenbe érnek.

– Elmegyünk Mauthausenbe. Úgysem tudtam megmagyarázni neki, mi az, hogy zsidó – mondta Tamás, és gázt adott.

– Mutter, beugrunk Mauthausenbe – kiabálta Tamás.

– Minek? – kérdezte Ádler néni.

– Megnézzük. Megmutatom Lilinek.

– Mit kell azon mutogatni?

– Hát hogy milyen egy koncentrációs tábor.

Az öregasszony nem felelt.

– Te itt nem jártál, ugye?

– Én Dachauban voltam. Dénes bácsikád volt Mauthausenben. Követ bányászott.

– Akkor nézd meg, hol bányászott Dénes bácsi követ.

– Én ugyan nem – felelte Ádler néni.

Vidra először azt hitte, a néni úgy érti, azért nem nézi meg, mert vak, de kiderült, a kocsiból sem akar kiszállni.

A tábor főbejárata előtt, a parkolóban hagyták a kocsit, benne Ádler mamát, átmentek a kőből épült főkapu alatt, ami tornyaival, magas falával úgy nézett ki, mint valami vár. Bent hosszú udvar, jobbra és balra földszintes barakkok.

Lili kedvetlenül ballagott, karján a kis Rambo, még az útikönyvet sem vitte magával, valószínűleg a sok színes város és táj után nem sok kedve volt a táborhoz. Minden szürke volt, a kőfal, az épületek, az udvart borító aszfalt és zúzalékkő, minden. Növényzet egy szál sem, se az udvaron, se az épületek körül. Először a lakóbarakkokba mentek, emeletes priccseket, meg néhány szalmazsákot láttak. Túl tisztának, majdhogynem sterilnek tűnt minden.

– Te, ezek az osztrákok faszán kiglancolták, nyilván nem ilyen volt – mondta Tamás.

– Nézd a képeket! – mutatta Vidra a falon a fotókat.

A lesoványodott testekkel zsúfolt barakkok tényleg másként hatottak.

Tamás magyarázott valamit Lilinek, aki udvariasan, bár unottan bólogatott.

Az udvar másik oldalán lévő pavilonokhoz mentek, a parancsnoki épületekhez, legalábbis ezt vette ki Vidra a magyar nyelvű füzetből, amit a pénztárnál kapott. Tamás is ezt olvasgatta, aztán azt mondta, most végigvezeti Lilit a pincerendszeren, és mindent megmutat neki.

– Mi lenne, ha te vigyáznál a gyerekre. Minek vigyük le a pincébe? Persze, ha meg akarod nézni, gyere – mondta Tamás.

– A fontosabbakat már úgyis elolvastam, menjetek csak – felelte Vidra, és átvette Lilitől a srácot.

Olvasta a füzetben, hogy a parancsnoki épület alatti pincékben múzeumot rendeztek be, nem nagyon bánta, hogy nem kell végigcsoszognia az összes vitrin előtt, hadd mesélje Tamás a családja történetét a csajnak. Ellesz ő itt fent a kölyökkel, gondolta.

Rambo fogta a kezét, és engedelmesen sétálgatott vele az udvaron. Talán öt perc is kellett, hogy rájöjjön, eltűntek a szülei.

Elengedte Vidra kezét, körbeforgott, kereste őket, aztán sírni kezdett. Hüppögött, halkan nyöszörgött, és eleredtek a könnyei.

– Gyere, öcsém – mondta Vidra, és az ölébe vette.

A gyerek nem hagyta abba a sírást, sőt, egyre hangosabb lett. Néhány perc múlva, mikor már az összes látogató őket nézte, Vidra rájött, hogy míg az anyja meg nem vigasztalja, ennek nem lesz vége.

Karján a kölyökkel elindult lefelé a lépcsőn, hogy megkeresse a szüleit. Hamar kiderült, hogy ez nem egy vagy néhány nagyobb terem, mint egy szokásos múzeumban, hanem egy betonból épített zegzugos pincerendszer.

Vidra egyre beljebb jutott, vasajtókon át mindenféle félhomályos, hűvös kamrákba ért, s a gyerek, aki eddig csak a szüleit hiányolta, most már félt is. De már Vidra is félt, neki is borsózott a háta a nyomasztó helytől, s nyilván a gyerek is megérezte a férfi szorongását a sötét labirintusban.

A kölyök folyamatosan üvöltött. De ott, a föld alatt, a visszhangos helyiségekben többszörösére erősödött a gyerekhang. Megöblösödött, dörgött. A kínzókamrák, börtönhelyiségek minden zugát betöltötte az eszeveszett sírás.

Egy kisebb helyiségben egy kőből faragott asztalhoz értek, ezen darabolták a hullákat, mert kezdetben csak egy kisebb kazánban égették őket. Vidra megfordult, ott volt a kazán is. Emlékezett a füzetből, hullákat égettek itt. Kezében a gyerek, mintha nyúznák, úgy üvöltött. Szinte futva haladtak tovább. A zuhanyzóba jutottak, ahol a gáz folyt a csövekből, a gyerek halálsikollyal üvöltött. Aztán a két hullaégető következett, ezekbe már egész testeket, darabolás nélkül is betolhattak, ott volt a vasszerkezet, amire rápakolták a tetemeket. Vidra keze remegett, majdnem elejtette a fiút. Futott vele tovább, a gyerek már fulladozott a sírástól. A magasságmérőhöz ért, amivel azt játszották, hogy mérik a rabokat, de közben tarkón lőtték őket. Vidra nem tudta, inkább csak érezte, hogy ez sem az, aminek látszik, ebben a kamrában is szörnyűségek történhettek egykor. Továbbrohant, egy nagyobbacska helyiségbe értek. Ez némileg világosabb volt, üvegtárlók, előttük látogatók ténferegtek. Döbbenten nézték Vidrát, kezében a fulladozó, üvöltő gyerekkel. Továbbrohant, és a következő teremben, az utolsóban, ami már nagy és világos volt, meglátta Tamásékat.

Szó nélkül az anyja kezébe nyomta a gyereket, és feltámolyogott a szabadba, a kocsihoz indult.

Ádler néni ott ült a hátsó ülésen, és várt.

– Én vagyok. Zsolti – mondta neki.

– Tamásék?

– Majd jönnek.

Egy szót sem kérdezett az öregasszony. Vidra sem mondott semmit.

Ültek a Volkswagen buszban, és vártak.

Az előző részek:

Kerékgyártó István: Rükverc – 2.

Kerékgyártó István: Rükverc– 1.

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top