„…sohasem nevezte hajónak, éppen ezért, mert ennyire törékeny.” (Bakos András verse)
Ahogy cipeli fölfelé, és elesik vele
az ázott töltésoldalon, megroppan
a kezében; sohasem nevezte hajónak,
éppen ezért, mert ennyire törékeny.
Most ott vált el üvegszál az üvegszáltól,
ahol bele lehet ülni, a fölpördülő
peremnél, amire a vízpárától védő
orkánkötény, a spiccdeck zsinórját
ráfeszítik. Mozdulni sem mer, nem
tudja, hogyan emelheti, mivel tesz
most jót, mivel rosszat. Ott állnak
fölötte. Valaki elmagyarázza, létezik
az a ragasztó, ami az ilyen töréseket is
úgy összegyógyítja, nyom nélkül,
hogy csoda. Halálom ez az ócska test,
kikészít, mondja, nekifohászkodik,
fölkel, tovább viszi. Lássunk csodát.
Holott ami számukra az volt, neki
többnyire nem, és viszont; ahogy
délelőtt elindultak a holtágon, vízre
szállt angyalok, úgy látszott, észre sem
veszik, amit ő nézett: az észbontóan szép,
úszó sárga virágokat ovális levelek közt;
egy műveltnek látszó, libegő kertet.
Amikor erről faggatta őket, szinte
egyszerre mondták: ó, az csak vízitök.
{jcomments on}
