Ki tudja, mi lakozik az emberben legbelül, s mikor tör ki belőlünk rejtett énünk? Romantikusból a rideg macsó, tudósból az ősember, demokratából a diktátor, művészből a… – [Böszörményi Gyula egypercesei]
A gyilkos ártalmatlan, félénk kis emberkének tűnt. Két egyenruhás rendőr között toporgott kétségbeesetten, összebilincselt kezeit egymásba fűzve, ujjait az elfehéredésig szorítva. A felügyelő, aki késve érkezett a tetthelyre, el sem akarta hinni, hogy ez a szürke, gyönge kis emberke alig két órával korábban három nőt mészárolt le.
A külvárosi lakás meglehetősen szokatlan látványt nyújtott. A befüggönyözött ablakokon át alig jutott fény a belső szobába, amit a plafonról lógó, bordó selymek több kicsi rekeszre, már-már átláthatatlan labirintusra osztottak. Vastag perzsaszőnyegek nyelték el a léptek zaját, a plafonról mindenféle mágikus, ezoterikus, kartonból és csillogó fóliából kivágott hold- és bolygójelek, színes gyöngysorok és damilra fűzött csontocskák, fadarabkák csüngtek alá. A falak mentén sorakozó, mélybarna bútorok szinte fojtogatóan ódon hangulatot árasztottak. Világosságot csupán néhány petróleumlámpa szolgáltatott, megcsillantva az itt-ott, látszólag véletlenszerűen elhelyezett állat- és emberkoponya gipszutánzatokat. A legbelső selyemrekeszben kicsiny, török mintázatú asztalkán, szétszórt kártyalapok között egy kristálygömb sziporkázott. A mögötte álló széken ült – vagy inkább csüngött – a jósnő véráztatta holtteste.
– A többi áldozat? – fordult a felügyelő a szobában posztoló rendőrhöz.
– A konyhában és a fürdőszoba előtt. Próbáltak elmenekülni, de az a vadállat…
A felügyelő kiment a folyosóra, és megállt a gyilkos előtt. Számtalan bűnöst látott már, de ennek az alacsony, kopaszodó, kishivatalnoknak tűnő férfinak a láttán mélységes szánalom fogta el.
– Miért csinálta, ember?
A férfi nem válaszolt. Úgy tűnt, mindjárt sírva fakad. A felügyelő elvesztette a türelmét.
– Nézzen rám! Hallja? Nézzen a szemembe, és mondja meg, miért ölte meg ezt a három szerencsétlen nőt?
A gyilkoson ekkor döbbenetes változás ment végbe. Amint felfogta a kérdés értelmét, lassan a felügyelőre nézett, az alakja valahogy megnőtt, az arca pedig állati elszántságot, fékevesztett dühöt sugárzott. Bár a kezét megbilincselték, most mégis előrelendült, hogy vérmaszatos ujjaival a felügyelő torka felé kapjon. A két rendőrnek minden erejét össze kellett szednie, hogy megfékezzék. Végül kénytelenek voltak a földre teperni és maguk alá gyűrni. Az apró emberke azonban még a térdek és kezek alatt is tovább vergődött, rugdosott, miközben eszelős módjára hol mély, hol metszően éles hangon üvöltött.
A döbbent felügyelő a következő szavakat hallhatta:
– Jósolt… Sok pénzt kért, hogy megmondja az igazságot. De nekem nem jósolhat… Senki nem jósolhat ilyet! Mert én soha… a légynek se… Mikor megvertek az osztálytársaim, én kértem bocsánatot. Mikor az öcsém kisemmizett az örökségből, én kértem elnézést. Mikor megcsalt a feleségem, térden állva esdekeltem az irgalmáért… Mikor kirúgtak az állásomból, mert a főnök fiának kellett a hely, megint csak én… Igen, én voltam az, aki mindig, minden helyzetben bocsánatot kért, mert én… Én soha nem bántottam senkit. Létem lényege a szelídség, a csendes visszahúzódás, a másokért való önfeláldozás, szóval nem…! Nekem nem jósolhatja azt senki… Érti?! Soha senki nem jósolhat akkora hazugságot, hogy meg fogok ölni három nőt!
KÉP: www.sfexaminer.com
