Mese ez is, bár szigorúan felnőtteknek szól. Mese minden, mit kitalált történetnek hiszünk, pedig… – [Böszörményi Gyula egypercesei]
Oltványi Jeromos, a neves és dúsgazdag építész hatalmas gyerekzsúrt rendezett legkisebb lánya, Vivien születésnapjára. A csodás ház francia stílusban tervezett parkja nyüzsgött az apró vendégektől. A város minden „valamirevaló”, vagyis gazdag, magas pozícióban lévő családja elhozta gyermekét Oltványiék partijára. A csinosan kiöltöztetett apróságok vad kurjongatással, fékezhetetlen rohangálással vették birtokba a süteményektől roskadozó asztalokat, a minden jóval felszerelt játszóteret, miközben kiváló modorú szüleik udvariasan csevegve teáztak a virágdíszes napernyők hűs árnyékában.
Délután három órakor a kocsifelhajtón megjelent egy ütött-kopott Lada, és szégyenkezve beállt a vendégsereg luxusautói közé. A volán mögül rikító pepita színekbe öltözött, csörgősipkát és vörös műorrot viselő bohóc szállt ki. A gyerekek visongva ugráltak örömükben, mikor megpillantották a zsúr előre bezengett nagy attrakcióját.
Csakhogy a bohóc nem a játszótér felé indult. Határozott léptei alatt csikorgott a murva, amint megközelítette a szülők, rokonok, barátok és üzletfelek kerti asztalok körül koktélokat kortyolgató társaságát. Csodálkozó, zavartan kuncogó figyelem követte.
A bohóc végül megtorpant egy csoportnál, melynek történetesen Oltványi Jeromos is tagja volt, több hölggyel és úrral együtt. A különös figura végignézett az arcokon, szeme megakadt az egyik nőn. Kesztyűs kezével bő, nagygombos maskarája alól automata pisztolyt vett elő, és valódi profi módjára három golyót lőtt a hölgy mellébe és fejébe.
A pánik természetesen leírhatatlan volt. Az úri társaság egyszerűen nem tudott mit kezdeni az iszonyatos eseménnyel, így történhetett, hogy a gyilkos bohóc zavartalanul távozott öreg autójával.
* * *
– Halló?!
– Maga az, Oltványi úr?
– Igen, én vagyok, maga szemétláda! Mit művelt?
– Azt, amivel megbízott: lelőttem a feleségét.
– A feleségemet?! Jézusom! A húgomat lőtte le, maga… maga…
– Nyugodjon meg, Oltványi úr. Ami történt, igazán sajnálatos, de nem az én hibám. Kértem önt, hogy adjon fényképet az asszonykáról, de megtagadta, mondván; az tárgyi bizonyíték lehet, ha engem elkapnak.
– De én megmondtam…
– Ön annyit mondott, hogy a felesége egy asztalnál fog ülni önnel, és garantáltan a legszebb nő lesz mind között. Én lelőttem a társaságában lévő legszebb nőt; tehetek róla, hogy nem egyezik az ízlésünk?!
