Archív

Szügyig állnak a nárciszok

Mióta Krisztus feltámadt, behalt a tavasz. Fúj a szél. Bekapcsol a fűtés. Lóg a fej. Esik szét a ház. – Darabos Enikő babablogja

Mert Máté természetesen nagyon találékonyan hizlalja maga körül a rendetlenséget. Táplálja, gondozza. Remek hangyaűző tréningeket szokott pl. szervezni. Ez általában úgy indul, hogy elrikkantja magát, hogy Handa! Handaaa!, aztán pici lábával tapicskál, pörög és forog, mindaddig míg fél méteres körzetben egyetlen hangya sem marad életben. Mondjuk, ez nem ok az aggodalomra, mert pillanatokon belül újabb hangyatörzsek jelennek meg a fal északkeleti felén, és vonulnak, végeérhetetlenül csak vonulnak az én nem kis, és e tekintetben szintén végeérhetetlen bosszúságomra.

Mégsem kéne ilyen szoros szimbiózisban élnünk a hangyanéppel.

locsol apr16

Mert a rigók , az legalább költői. Vagy mit tudom én. Sikolt a gyerek, madaaar! és már rohan át a kerten, hogy elkapja a pattogó rigót, aki méltatlankodva röppen fel ez elől a vadállat elől az utolsó pillanatban. És ez az én vadállatom meg ott áll vigyorogva, büszkén, majd elsettenkedik, és kis idő múlva veszem csak észre, hogy nyomában merő egy kopaszon merednek a korábban még lilán borzos gyöngyikék az égnek. Ugyanis az van, hogy baromi jó érzés összeszorított ujjal alulról felfelé lehúzni a frissen kinyílt virág minden kis gyöngyét. Én ezt elismerem. Tényleg. Pereg a gyöngy. Nyári réten a fűszálakkal magam is szoktam ezt játszani. Gyönyörű fűalakzatok maradnak olyankor az ujjam között.

Na, de most azért a gyöngyikével… Mikor itt bámultuk hetek óta, mikor nyílnak már ki. Itt szöszmötöltünk, matattunk körülöttük. Máté egy időben reggelente külön meg is simogatta a tulipánokat, a nárciszokat, a jácintokat. Belekukkantott a tulipánok kelyhébe, de sosem bántotta őket. Simogatta, ahogy mondom. De a gyöngyike más. Talán a szemérem legkisebb jelét sem mutató lila hivalkodás lett a vesztük. Illetve mégsem lett, mert szerencséjükre duplán hajtott ki minden tő, úgyhogy most a tomboló szélviharban szügyig állnak a nárciszok a gyöngyikében.

Mindez azonban csak költészet, lila gőz, ahogy mondom. A lét legmegingathatatlanabb izgalomforrása mégiscsak a gépek. Tatával összerakni a kutat, az már mondjuk, valami. A sok kütyü, kapcsoló, huzal, cső, diszpozitív és impresszor, aztán a benzin a kannában, a sok férfi, az izzadság szaga, az elfoglaltság mámora. Ahogy elnézem őket kicsit távolabbról, a látványban van valami frenetikusan filogenetikus – sürög-forog a sok rokon férfi a napfényben, a természet koronája, hogy mást ne mondjak, önnön fontosságtudatának szédítő bizonyosságában. És Máté sikít, mar, ha odébb akarják tolni, mindenhez hozzá kell férnie, mert az élet harc. Mint tudjuk.

Meg a locsolás. Az ásás. A földhöz különösen intenzív a viszonya. Egy földkupacon képes akár egy órán keresztül elmolyolgatni az eszkavátorával. De alapvetően, ahogy én látom, inkább amolyan porlasztóként lehut apr16működik – vesz egy-egy nagyobb földdarabot, és elmorzsolja. És akkor jó, ha ujjai között omlik szét a föld. Aztán felugrik és vágtat. Madaaar! Madaaar! És ha ez a d alkalmanként palatalizálódik, rögtön a járókelők fülével kezdem hallani a gyerekemet, és akkor miért üvölti torkaszakadtából ez a gyerek a kertben, hogy magyaaar, magyaaar! Törököst játszik, a szentem.

Estefelé, ha hűl a lég, behúzódik a rokonság. Ki erre, ki arra dől, egy kissrácnak, ha kétéves, nagy megpróbáltatás az ilyen holtidő. Mit tehetne, lehűti ő is magát, és szebb napokat várva reméli a tavaszt!

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top