Itt van az a lyuk, amibe beleesel, hogy a közepére kerülj megint.- [Szeles Judit a Jávorszarvaslesen]
A kedvenc lépcsőim ugyanolyan mállottak voltak, mint ahogy ott hagytam őket pár hónapja, amikor az orvos kiírt. Úgy emlékszem, számtalanszor megbotlottam itt, egyszer az összes irat, ami a kezembe volt, szanaszét röpült, és az ablakban lógó gépírónők vihogva bámulták, ahogy a lapok után kapdosok.
Az előtér üresen kongott, az első ember, akibe belebotlottam, egy fiatal kolléga volt.
– Remélem, hogy vagy! – mondta.
– Igen – feleltem. Kedves akart lenni, humoros, talán tudta is, hogy előléptettek, és úgy gondolhatta, ennek örülnöm kell, neki pedig osztoznia az örömömben. De az öröm oszthatatlan. Ha örültem volna egyáltalán.
Az üres tér közte és köztem megakasztotta a gondolatmenetét.
– Akkor megyek – szólt, és aztán kezet fogott velem.
Felmentem az első emeletre, ahol az irodák voltak. A lépcsőfokok ugyanolyan mállottak, életveszélyesen töredezettek itt is. Egyszer egy gyűlésen meg is említettem, emlékszem, jelentkeztem, hogy szót kérek, felálltam, és ezt mondtam:
– Lehet, hogy alacsony a vérnyomásom, és néha szédülök – finom nevetés rázta meg a kollégák vállát -, de a héten már háromszor is megbotlottam a lépcsőn, egyszer fel is horzsoltam a térdemet. De gondolom, ezzel nem vagyok egyedül – bólogatás innen-onnan, halk „igen, én is, csak nem szóltam” – És ezért szóltam.
Leültem, és felállt az igazgató, aki erre azt mondta, hogy:
– Tudjuk. A lépcsőket az év elején felújítottuk, kicseréltük a műanyag burkolatot mindkét szárnyban.
Ez persze egyszerűen valamifajta paranoiás magyarázkodás volt – amire semmi szükség nem lett volna – többes szám első személy mögé rejtőzve. Meg kellett volna állapítania, hogy a problémát tudomásul vették, és igyekeznek majd pénzt elkülöníteni a lépcsők megjavítására. Semmit nem kell megígérnie, amit nem tud teljesíteni, semmit!
…
Ekkor odaértem az irodája elé. Itt kezdődik, ami már véget ért egyszer egy másik helyen. Itt van az a lyuk, amibe beleesel, hogy a közepére kerülj megint – ahogy a tenger így csinál: hrrrrrrrrrrrhhhh, mint amikor kiszárad, és hegyeket nyel el. És meghalsz, de választhatsz magadnak egy másik életet, az lehetsz, ami akarsz, halász, világítótorony-őr vagy szakács. És választhatsz magadnak valakit vagy valamit. Amit csak akarsz! Azt a látszatot keltheted, hogy te magad vagy az életedet, nem pedig az élet él téged.
…
A lépcsős felszólalásom után egyes kollégák személyesen odajöttek hozzám, és gratuláltak, mások csak felém kacsintottak, de szinte majdnem mindenki szemében a nap hőse lettem. A nap hőse, aki szóvá merte tenni a lépcsők életveszélyes állapotát. Egyébként mindannyiunk napjai hallgatásban teltek. Tettük a dolgunkat. Ha meg kellett valamit szavazni, megszavaztuk, ha nem, nem szavaztuk meg; mindent aláírtunk, elfogadtunk, helyeseltünk. És ettől a nyájszellemtől néha komoly hasmenésem támadt. Az utolsó időszakban majdnem többet időt töltöttem a mosdóban, mint munkával. De azt hiszem ez soha nem tűnt fel senkinek. Az sem, hogy naphosszat a számítógép előtt ültem, és egyedül a géppel alakult ki személyes kapcsolatom. Személyes és bizalmas. Ilyet egyetlen kollégával sem tudtam kialakítani, talán egyetlen emberrel sem, mondhatom. A gép ismerte minden rezdülésemet, és engedelmes volt. Azt persze nem tudhattam, hogy valaki titokban ellenőrizte-e a gépemen tárolt dolgokat, arról fogalmam sem volt, de könnyen megeshetett! A gép erről nem számolt be. Talán neki még nehezebb volt zárva tartani önmagát, és sokkal sebezhetőbb lett ez által bármelyikünknél! De nem csak a részvét tette olyan bizalmassá ezt a kapcsolatot, az is, hogy kölcsönösen formáltuk egymást: folyton változásokat idéztem elő benne, az pedig engedelmességével lenyűgözött.
Ez volt életem ötödik munkahelye. Szeretem az ötös számot, de itt tovább is maradtam öt évnél. Az előző főnököm vett fel, akivel azóta a termálfürdőben találkoztam többször is, de sose vett észre. A következő belső választáson már nem indult, nyugdíjba akart menni. Ross úr a helyettese volt, így megszavaztuk. Gondolom, a kollektívának semmi fantáziája nem volt, humorérzéke pedig végképp nem. Ezt később még megbánták.
…
Valaki elsuhant a hátam mögött, amint Ross úr ajtaja előtt álltam. Visszafordult, s félhomályban kissé hunyorogva azt kérdezte:
- Hogy vagy?
– Már napok óta esik – feleltem, mire ő meghökkent, és nem kérdezett többet. Az ajtó felé fordítottam az arcomat, mintha tudomást sem vennék róla. Erre továbbment. Ő volt a második, akivel eddig találkoztam. A hónom alatt volt a nagy boríték, amelyben közölték a hírt: előléptettek, és a fizetésem így ennyivel és ennyivel megemelkedett, majd tételesen felsorolták a juttatásaimat.
– Tudja a jelszót? – kérdezte a főnököm, amikor az előléptetés szóba került egy tízpercnyi udvariassági kérdezősködés után.
– Nem – mondtam.
– Nos, a kinevezése érvényben van így is.
– Nem is kétlem. De nem ezért jöttem – feleltem pimaszul.
Bagolybóbitáit egészen elképesztő szögbe rándította.
– Nem?
– Nem.
Mosolyogtam, ezt már reggel elhatároztam. És azt sem hagytam, hogy a bőrkanapéjára leültessen. Álltam. És állva mondtam ki:
– Nem fogadom el a kinevezést.
Szerintem ekkor a tüdejét annyira teleszívta levegővel, hogy majdnem szétpukkant. Kis híja volt, hogy rám förmedjen. De egy pillanatra a homlokát összeráncolta, és rájött, most nem lehet elrettentéshez folyamodni.
– Nem kívánok tovább itt maradni – ismételtem meg.
– Nem?
– Nem.
Lemondásról azonban nem lehetett szó. Megfeledkeztem ugyanis egy dologról. Elmagyarázta nekem – szinte győzelemittasan -, hogy amíg még gyakorlatilag betegszabadságon vagyok, nem mondhatok fel. A borítékot leraktam az asztalára a kínosan fényes tollak és papírvágók közé. Csak idő kérdése.
– Értem – mondtam és kimentem.
{jcomments on}
