Archív

Húgymeleg sörben mézeskalács, szívem

hugymeleg sorben

Guggoltunk a porban, mellettünk egy sor toi-toi, amiknek tövében a félig kiivott kriglikről nem lehetett eldönteni, hogy vajon nem inkább félig telehugyozottak-e.[Király Kinga Júlia Jármok, asszonyok rovata]

Szeptember végén, mikor az ég lejjebb hozza a csillagokkal együtt azt a reményt is, miszerint az álmaink beteljesülése épp az adott pillanatban vehetné kezdetét, hacsak abbéli félelmünkben, hogy a kicsinyhitűségünk úgyis ellenállna, el nem elpislantjuk magunkat, amit aztán végre is hajtat velünk a félelem, minden éjszakámat az erkélyen töltöttem, arra várva, hogy bár egy csillagot elhullni lássak, s mint kislánykoromban, úgy elmerültem az álmodozásban, hogy megfeledkeztem, miért is ülök cigire dermedten egy elvetemedett kertiszékben, a szálloda utolsó emeletén, magam mellett a rovarirtóval, hogy idejében kivédhessem a lódarazsak támadásait, amiknek a fészke épp a bukóablak tövében volt, a vadszőlő kuncsorgó venyigéi mögött.

Az erkélyen, ahol ezeket a szottyadt éjeket végigvirrasztottam, épp csak a kertiszék fért el, s mellette volt még egy talpalatnyi hely, hogy a megfelelő adag mérget a lódarazsakra sercintsem, úgy két-három másodpercig lenyomva a szórófejet. A szemközti udvar kátránytetejű tákolmánya alatt egy fűtőolaj-kereskedésben mérték a meleget, onnan vezettette át a főnököm is, nagy valószínűséggel a föld alatt, én pedig arra gondoltam, kifűtöm az erkélyemet, ha már ekkora árat kell fizetnem, s a fűtés amúgy is átalányban van. Néztem az eget, átsuhant rajta hol egy kombinó, hol üresen pergett egy filmtekercs, halk szavak jöttek, máskor egészen hangosak, még káromkodások is, persze, viccesek, összeállt a kép, nem is kellett hullócsillag, mert odafönt rajzolódott ki az otthonom. Csak az arcok, csak azok nem akartak megjelenni, hiába ismételtem a neveket, idéztem fel érintéseket.

A laptopommal az ölemben striguláztam, melyik ismerősöm mikor tért nyugovóra, miután a féjszbukról kijelentkezett, kinek váltott egyedülállóból bonyolultra, bonyolultból esetleg házasra a családi állapota, ki szült újabb gyereket, vagy melyik gyerek épp mit rajzolt aznap, és mit matyukált össze az etetőszékben, netán, ha céklát evett, nem ijesztett-e rá a nagymamira, és így tovább.

Ég és föld között, a nyolcadik emeleten egész jól voltam immár, s végre nem hiányzott úgy, mint annak előtte, az életem.

A reggeliztetésbe is prímán belerázódtam, nem vettem személyes támadásnak például, ami óriási haladásnak volt mondható, ha a japán turisták wasabit kértek a rántotta mellé, s ha valamelyik üzletember asztalát idő előtt elrámoltam, amaz pedig akkora patáliát csapott, miután a repetázáshoz púpozott tányérral a hidegbüféből visszatért, mintha a pénztárcájával együtt elcsentem volna a gimnáziumi, s egyben utolsó szerelmének a fényképét, akkor se tördeltem a kezem, hanem csak elnézést kértem, lieber Gast, mondtam készségesen, keine Sorge, decke ich Ihren Tisch ab sofort auf, máris megterítek, mit ivott, uram, teát vagy feketét, s már repültem is széles mosollyal az arcomon, ez a mosoly pedig úgy rám maródott, s olyan ráncosra gyűrte a bőrömet, hogy nincs az a kozmetikai termék vagy eljárás, ami valamelyest is korrigálhatná nekem.

A sok mosolygástól teljesen szétesett az arcom. Idő előtt vénültem meg.

A lányokkal addigra megtaláltam a közös nyelvet, Milagros hosszú monológjait, melyek a kubai származás és a szex közötti kapcsolatra éleződtek ki, már semmiképp sem akartam volna megszakítani, Nataliával továbbra is pityeregtünk olykor, és énekeltünk áriákat, népdalokat, Hesnával viháncolva csődültünk ki, ha egy-egy szemrevalóbb pasi érkezett, de aztán mindig engem taszajtott oda, hogy a lehető legcsábosabban kívánjak az illetőnek schönen, guten Morgent, vagy elmenőben egy schönen Tag nochot, Nada se akart fellökni többé, inkább csak dicsérgetett, hogy mennyire tiszta a konyha, amikor velem dolgozik, a főnököm boldog volt, hajnalonta lejárt ellenőrizni, elüldögélt a kávéja mellett, és sóhajtozott, Julia, Julia, mondogatta, te vagy a legnagyobb katasztrófa az életemben, és én hálából mindig találtam valami kivetnivalót az öltözékén, mert hol csiricsáré reklámpólót viselt, hol a nadrágszíját felejtette el áthúzni az egyik hurkon, amire aztán fel is hívtam a figyelmét, ő meg évődött kicsit, hogy ezek szerint az alfelét mustrálgatom, vagyis beállt a rutin, és olyanok lettünk, mint egy nagy család.

Az igazi családom, mármint a családomnak az a része, ami befogadott és ezt a szebb jövőt megteremtette nekem, épp Görögországban nyaralt, írtak néha ímélt meg esemeseket, amelyekben főként az állt, hogy nem fogom elhinni, de ma itt és itt jártak, és képzeljem el, tele van velem a világnak ez a része is, mert legyenek bár étteremben, tengerparton, vagy akár egy egyszerű tavernában, csupa kelet-európai szolgálja őket ki, főként diplomás magyarok, akik úgy váltogatják a nyelveket, mint ők, mármint a családom a vizes fürdőruhát, tudniillik az utazási irodában azt az egyet elfelejtették közölni velük, hogy ilyentájt már kellemetlenül cibálja az embert a szél, és nem hiányzik, hogy a nyaralásuk során lemerevedjen a derekuk, vagy előjöjjön valami spondilózis, miegymás, mert nem ezért fizették ki ezt a rahedli pénzt, de én csak legyek nagyon büszke magamra, mert a vendéglátás a legmenőbb ipar, amely elfeledteti a többi iparossal egy teljes évnek a fáradalmait. Szerettem volna megkérdezni, hogy velünk melyik iparág feledteti majd el ugyanezt, ehelyett egy eurókért sűrűn bólogattam, vagyis szorgalmasan visszaírtam, hogy igen, tudom, meg azt, hogy köszönöm az esélyt. De könnyen lehet, hogy egy-egy ilyen válaszom, aminek megírása során ugyanúgy mosolyogtam, mint a patáliázó német agglegények előtt, egy eurónál is többre rúgott, minek utána abban a hónapban legalább háromszor kellett felöltenem az egyenlegemet.

Szeptember végén, mikor az ég lejjebb hozza nem csak a csillagokat, hanem a reményt is, hogy most valami igazán új dolog veszi a kezdetét, talán mert egész eddigi életemben a tanévkezdés jelentette az útnak indulást, mert a szeptember volt a váltóhónap, olyankor mindig hevesebben vert a szívem, türelmetlen várakozásban forgolódtam át minden éjszakát, s még mintha szerelmet is éreztem volna valamennyi szembejövő iránt, szóval az egyik ilyen szeptember végi napon, mikor már harmadik hete az erkélyen ücsörögve számoltam át magam a mából egy újabb mába, Milagros karon fogott, és elvitt egy dirndli-kereskedésbe, hogy legyen miben kivonulni az Oktoberfestre, és megcsodálni az önfeladásnak – amit itt önfeledtségnek hívnak – a híres mámorát.

Giulia, mondta Milagros fontoskodva, biztos vagyok benne, hogy ezt a felhajtást te is szeretni fogod.

Mielőtt bementünk volna az egyik dirndli-boltba, amelyről, akárcsak a többi százról, nem lehetett megállapítani, miket forgalmazhatott az év fennmaradó tizenegy másik hónapjában, mivel nem csupán a Marienplatz és környéke, de az egész város, mintha idősíkot s profilt váltott volna, egyetlen éjszaka alatt cserélte le az árukínálatát, Milagros még becipelt egy optikushoz, ahol a mézszínű kontaktlencséjét békanyál-változatra cserélte, az ő tavalyi oktoberfestes hacukájához ugyanis, jelentette ki roppant szakértelemmel, emez jobban illik, tehát muszáj megvennie. Az optikusnál, amíg a mosdóban Mila betette szemének új színét, egyszerre három alkalmazott támadását is ki kellett védenem, akik mind az iksz kategóriás napszemüvegemet akarták profi módon megtisztogatni, ami ráadásul régen elkarcolódott, és csak a rántottaszagú hajamat fogtam fel vele. Végül kénytelen voltam engedni nekik, hagytam, hadd spricceljék mindenféle löttyel, s polírozzák kedvükre a hajpántomat, de azért zavartan topogtam, minduntalan a mosdó felé lesve, hátha Milagros felbukkan végre, én pedig löttyöt s szemüveget hátrahagyva elrohanhatok. Mire azonban Mila előkerült – bárcsak sose ment volna a mosdóba, de még az üzlet környékére se! –, már ajándékszérumot is adtak annak örömére, hogy a méregdrága kollekciójukkal körbevéve, nagy kegyesen náluk pucoltattam meg, mi több, rendeltetésszerűen, a röhejes bóvlimat.

Valamivel később, az optikus melletti dirndli-boltban, ahol mindenáron szarvasmintás bőrrövidnadrágot akartam venni, miután a hímzett havasi gyopárokról a kilencvenes évek segélycsomagjai jutottak eszembe, főként a kardigánok csontgombjai, amiktől úgy néztem ki, mintha függőlegesen, s a köldökömtől felfelé egyszerre öt mellem dudorodna ki, az egyik eladónő rám tukmált egy vérvörös taftot, harmincnégyes méretben, amitől elállt a lélegzetem. Persze, nem azért, mert olyan szép lettem volna benne, hanem mert annyira szoros volt, hogy már-már úgy éreztem, a bőröm régen felperzselődött, és épp most enyésznek el a csontjaim. Álltam a tükör előtt, Mila tízmásodpercenként huzigálta el a próbafülke függönyét, miközben folyton azt ismételgette, hogy márpedig szarvasmintás bőrrövidnadrágot, amíg őt látom, vásárolni nem fogok. Mert nő vagy, Giulia, mondta, nő vagy, és kutyakötelességed felfedni a bájaidat. Nem akartam vitatkozni, hogy ez minden, csak nem felfedés, így aztán egy bazsarózsaszínű vászon-dirndlit vettem, merő dacból, csak mert nem taftból volt, lábszárközépig ért, és olyan idétlenül ártatlannak festettem benne, mint egy megszeppent elsőáldozó.

A dirndli-bolt után még el kellett mennem dirndli-melltartót keresni, ami kitöltötte valamelyest a két számmal nagyobb vászonmellvértemet, majd dirndli-cipőt is, amit természetesen nem így hívnak, és aminek kapcsán már nem úszhattam meg a havasi gyopárokat.

Amikor a Theresienwiesen kiszálltunk az U-bahnból, teljes dirndli-díszben, én már olyan fáradt voltam, hogy azonmód ki is hánytam a negyed kiló pörkölt mandulát, amelyet szintén meg kellett kóstolnom, mindjárt a bejáratnál, mintegy étvágygerjesztőként a kolbászok előtt. Az oldaltáskámmal, amibe a koszos szállodai uniformist meg az utcai ruhámat szuszakoltam, két ember helyét is elfoglaltam a forgatagban, zúgolódtak is miatta a mellém vetődő emberek. A lábujjaimon már átsétált a fél város, plusz az idelátogatóknak is legalább fele, és hiába jártunk sátorról sátorra, sehova nem engedtek be.

Mila, mondtam, menjünk haza, van még két hetem, hogy ezt a felhajtást megszeressem.

De Milagros nem tágított.

Végül az egyik grill-bódéból kirendeltünk két korsó sört, és kaptam Milától egy nyakba való mézeskalács szívet. Guggoltunk a porban, mellettünk egy sor toi-toi, amiknek tövében a félig kiivott kriglikről nem lehetett eldönteni, hogy vajon nem inkább félig telehugyozottak-e. Felfordult a gyomrom. Ájult férfiak támolyogtak előttünk, nem tudták eldönteni, melyik irányban vannak a vécék, miképpen azt sem, hogy kibírják-e a néhány méteres távot, ha megtalálják a helyes irányt, ezért ott, ahol álltak, a porban előttünk, matattak kicsit a bőrnadrág sliccén, majd el is végezték a dolgukat.

Ráborultam a térdemre, hogy ne kelljen nézem, s látnom se. Azt hiszem, el is aludtam kicsit. Mikor felemeltem a fejem, a húgymeleg sörömben szétázott a mézeskalács szívem.

Ekkorra már Milagros is elgyötörtnek látszott.

Gyere, Giulia, kijövünk a jövő héten. Meglásd, meg fogod szeretni te is.

De soha többé nem hozta szóba, csak hallottam, amikor egyik vagy másik spanyol vendégnek mesélte, mennyire jól mulatott a tegnap, meg végig azelőtt.

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top