Az alábbi történet egyetlen szereplője, motívuma és mondanivalója sem áll semmiféle kapcsolatban a jelenkor valóságával! Amennyiben mégis, akkor sem! – [Böszörményi Gyula egypercesei] A bölcs lejött a hegyekből, ahol barlangja mélyén pergetve napjait meditált, kívül helyezve önmagát az idő és tér törvényein, s végül mintegy kétszáz év alatt sikerült megfejtenie az univerzum minden titkát. Most, hogy végzett, át akarta adni mérhetetlen tudását az értelemmel bíró lényeknek, akik – bölcsen használva a Titkot – édenkertté változtathatják majd a Földet.
Leérve a hegyekből elsőként egy elffel találkozott, aki azonban nem figyelt rá, mert hegyes fülével kizárólag a madárfüttyöt volt hajlandó meghallani. Ezután egy törp került a bölcs útjába, aki viszont azért nem hallotta őt, mivel sárkányölő fegyvert kovácsolt, s a fém csengése-bongása teljesen megsiketítette szőrpamacsos fülét. Később a síkra érve a vén remete egy lovagba botlott, aki remegve gyűrögette szíve hölgyének kendőjét, a viszonzatlan szerelemtől süketen minden bölcsességre. A vén tudós ekkor már rettentő fáradt volt, leült hát a barbárok táborának közelében, hogy kifújva magát, megossza velük a Titkot. Ám azok hamarosan elkergették, mivel rendes nemzeti ünnepükre, a Koponyaroppantás Ékszakájára készültek, mely során minden törzsbéli fejjel ront egymásnak újra meg újra, s végül az lesz a vezér, aki reggel még talpon találtatik.
Így tehát a bölcs tovább cipelte a Titkát hegyen, völgyön, lápon, erdőn és mezőn át, míg végül egy sötét erdőbe ért. A fák között botorkálva úgy határozott, hogy bárki lesz is, akivel legközelebb találkozik, annak mindenféle kertelés, lacafaca és piszmogás nélkül azonnal a képébe fogja ordítani a Titkot, hisz elég azt meghallani, máris gyökeret ver az elmében, s akkor az általános kibontakozás, világbéke és felemelkedés többé már nem lesz elodázható. A rengeteg azonban sokáig néptelennük tűnt, s ezért a remete már kezdett igazán nekikeseredni. Ám ekkor hirtelen széles, napsütötte völgy tárult elé, melynek katlanában jurták százai álltak, s közöttük ezernyi értelmesnek tűnő lény bóklászott.
A bölcs kapta magát, s felhágva a falu fölé magasodó sziklára, kitárta két csontsovány karját, hogy dörgő hangján tegye közkinccsé a Titkot, mely békét és boldogságot terem majd a világban…
Ám mielőtt egyet is nyikkanhatott volna, sólyomtollas nyílvessző járta át a torkát, s ő holtan bukott a mélybe – amin persze nincs is mit csodálkozni, hisz köztudott, hogy az ogrék (akiket a frankok ongroáknak neveztek el), szívből utálják az idegeneket, főleg, ha azok valami újra és értelmesre akarják őket megtanítani…
