Archív

Margit az Andokban – Györe Balázs Családregény 6. című írásáról

El misti

Halált megvető bátorsággal kiszabadítjuk Margitot a szöveg és a tessék-lássék emlékezők fogságából. Kezünkben két szó: az antenna és Andok. (Röhrig Eszter írása)

A három bekezdésnyi írás a mindig határozószóval kezdődik és zárul – e szó foglalja a mozdulatlanság keretébe a szöveget. („Mindig Margit televíziója…” „Még mindig megvan Margit kis képernyős készüléke…”) Erős ez a szorítás – a szöveghez tapadni vágyó elemző zsigeri tiltakozást érez. A mindigtől nem elszakadva, csak távolodva észrevesszük, hogy a televízió és az antennája a kulcsszavak – az elemzendő tárgy tartópillérei. E sejtésünket a nagybetűs mozaikszavak (KERAVILL, OFOTÉRT) már-már provokatív térfoglalása igazolja. Az elbeszélt történet idejében e mozaikszavak erdejében (is) éltünk: nyelvi neologizmusok voltak, mára korazonosító támpontok. A szerző visszaadta a tv-nek vagy tévének nevezett berendezési és használati tárgynak (nippek, kis váza, néha virággal) a teljes szó értéket, és következetesen televíziónak nevezi.

Tovább merészkedünk a megértés ösvényén és azt érzékeljük, hogy mintha két szöveget olvasnánk, kettő egymásra simulót. Az egyik a dátummal megjelölt nyolcvanas évek koráé, a másik a jelené („Nemrég volt Margit halálának 24. évfordulója.”). A két kort az elbeszélő személye kapcsolja egybe: akkor segített a halálos beteg nagynéninek televíziót venni, babrált az antennával. A mesélő ezt mondja: „fogtuk az adást”. Ez akkoriban elterjedt kollokviális szófordulat volt, a maiak nem értik már az áthallást. E kifejezés főleg kérdő mondatban szerepelt – visszakérdezett az ember, hogy a másik érti-e, amit az imént mondtunk, mert nem voltunk biztosak abban, hogy pontosan, érthetően fogalmaztunk-e. Néha valami „mögöttes” jelentést is közöltünk, és a „vetted az adást?” arra utalt, hogy a másik érti-e a célzást, a rejtett üzenetet. A kifejezés természetesen a televíziózás tömeges elterjedésével egy időben keletkezett – analógiásan. Az antennákkal bánni, „fogni az adást” nem volt könnyű, sistergett, recsegett a hang, fehér vonalak ugráltak a szemcsés képen, hírét nem hallották még a pixelnek

Mostanra elhasználódott, kikopott a használatból e nyelvi klisé. Az elbeszélőnek – jobb híján – maradt az emlékezés a múltra, halálra. És a jelenlét a mások betegségében. Jelenet egy orvosi rendelő előtt. Hosszú lehet a várakozás. Mindenféle eszébe jut a görnyedten várakozó, csüggedten ácsorgó embernek az örökké félhomályos, ajtócsapkodós, fapapucsok klaffogásával telt kórházi folyosón. Az anyának a húga múltjából valami halovány emlék. Járt az Andokban. A fiú-unokaöcs kérdésére nincs válasz. Itt és most tárgyakat őriznek, tartanak becsben („Még mindig megvan”, „…jól látható helyen…”). Szerette egyáltalán valaki ezt a Margitot? Tudjuk, elemzőként ezt a kérdést nem tehetjük fel, de megelégeltük ezt a tényektől megfosztott, léleksivár Margit-legendát.

Halált megvető bátorsággal kiszabadítjuk Margitot a szöveg és a tessék-lássék emlékezők fogságából. Kezünkben két szó: az antenna és Andok. Figura etymologica. Természetesen önkényes. Nincs közös szótó, nincs itt semmi, csak dallamos, azonos szókezdés – szárnyat bontogató. Ősi szóalakzat, ősi, mint az Andok, ősi, mint az Andok civilizációja. Félve mondom ki, mintha a rám mért ítéletet deklamálnám: „halalnec halalaal holz”…

A két szó, az antenna és az Andok között – a fent említett legfontosabbon kívül – több kapcsolódás is található. A televízió tele- előtagja görög szó, jelentése: „távol, messze”. Antennának eredetileg a hajó árbocának a keresztrúdját nevezték (a tévén tartott idétlen porfogó ezek szerint: külső hasonlóságon alapuló névátvitel). A további okoskodásokat félretolva, vitorlát bontok és elhajózom az Andokba. Margit nyomát keresem, éppen az Andok legnagyobb országába, Peruba tartok. Itt van a legtöbb természeti katasztrófa, és itt a leggyengébb a közbiztonság. Máshová nem mehetett.

Hónom alatt egy könyv és egy szerelem: Mario Vargas Llosa. Mit kereshetett Margit, az őslénykutató geológus az üledékes-vulkáni eredetű, dallamos nevű hegységben? Ha nem kutatni jött („geológusi munkát vállalni”) ez a múlt titkait megszállottan firtató, gyönyörű nő – akkor mi lehetett a cél? Nem akarok kérdezni, kíváncsi sem vagyok rá – nem szeretnék a Családregény elbeszélőjének a hibájába esni. A „munka” szó most hirtelen a kaland szinonimájává válik. Kit ne ragadna magával? Ugyan, mi ehhez képest a vajdai Mont Blanc? Bár Vajda János marad, keserű, lenyelni kötelező:

„És nem tudom, mi fáj majd jobban:
Mi itt örökre elveszett,
Vagy ami él a multban, s onnan
Kivenni többé nem lehet?”

Németh Géza Peru-útirajzában olvasom, hogy itt a nők (és gyakran a férfiak is) folyton-folyvást kezdetleges faguzsalyon fonnak: „…egyik kezükben festett gyapjú, a másikban guzsaly”. Motringgubancból szépen felsodort szálat, ügyes kéznek engedelmeskedőt, orsóra tekeredőt. Én is ezt szeretném tenni. Margitot úgysem találom soha, sehol, de azt a titkot, aki ő lehetett, fellelhetem, és éppen itt keresem, itt, ahol, mint Llosa írja: „A hegyek mögött rejtőző nap pompás pávafarkat terített a látóhatárra.” (Tomcsányi Zsuzsanna fordítása.) Peruban született Yma Sumac, öt oktávot énekelt, világhírű lett – ki meri firtatni, vitatni, hármat-e, ötöt-e? A szülők tiltották a dalolást, az énekesnői pályát, elment hát a hegyekbe, a madarakat utánozta, velük énekelt, így juthatott egyre feljebb, egyre magasabb hangokig. Csak követte a természet hangjait. Neki sikerült – másnak nem. Nem maradhatok tovább, itt, északon, Yma Sumac szülőhelyén, követem a kondorkeselyűt le, délnyugatra. Magammal viszem Sumac Amor triste con fuga de tondero című énekét. Nem értek a szövegből, csak egyetlen szót: Amor, amelyből a Mor – halál szót olvasom ki. A kondor a világ legnagyobb testű madara. Kizárólag dögevő. Az egyik tartományban, Arequipában – éppen ott, ahol Maria Vargas Llosa született – volt a Presidente Gonzalo filozófiaprofesszor alapította Fényes Ösvény maoista katonai szervezet fő fészke és vadászterülete. A perui kommunista párt alapítója, Mariátegui ezt írta 1928-ban: „…a marxizmus–leninizmus fényes ösvényt nyit a forradalomhoz”.

Olvasom-olvasom Llosa Planéta-díjas regényét, a Halál az Andokban-t és alig hiszek a szememnek: találok itt egy Margithoz hasonló szereplőt, akit Hortensia d’Harcourt-nak hívnak. A hasonlóság csak látszólagos, de Margit mélyebb megértéséhez segít a figyelmes olvasás. Hortensia kutató, környezetvédő és az ökológiai egyensúly visszahódításán fáradozik. Egy reggel kilép kényelmes otthonából, közeli búcsút vesz a szerető férjtől és elutazik Huancavelicába, hogy megtekintse, hogyan nőnek-növekednek a facsemeték. Meggyőződése, hogy e kopár táj újrafásításával fordul majd jobbra az itteniek élete. A „fényes ösvényesek” nem így gondolják, elfogják és megölik, nem csak őt, mindent pusztítanak, minden egyes alkalommal, mind a hetvenezer alkalommal megvan az ok és az ideológia a gyilkoláshoz. Amit nem pusztítanak el a gerillák, azt elvégzi a természet: földrengés, lavina temeti maga alá a megmaradtakat.

Az ezüstbánya is beomlott, a gerillák felkoncolt áldozataiból kondorok lakmároznak. Néhány öreg, sánta és beteg maradt itt, mert nem volt már hozzá erő, hogy elmeneküljenek. Egy napon fiatal nőt pillantott meg valamelyikük. Háromlábú masinával méregetett valamit és jegyzetelt egy kockás füzetbe. Minden nap újra kezdte, bejárta a környéket, és meg-megállva hol szétnyitotta, hol összecsukta műszere lábait. Senki nem tudta, mit csinál. Egy este nagy vihar támadt. Reggelre kisütött a nap és azt látták, hogy egy sudár női alak lépeget a faluból kivezető, a lavina pusztítása miatt szinte járhatatlanná vált ösvényen. A távolba nézett, nem botlott meg a lába. Színes virágos kendőjét lobogtatta a szél.

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top