Testjegyzetek

Szerző:

Közzétéve 2012-03-25

gabrielle d estrees

S még egy eredményt elkönyvelhetek, megszűnik az idővel való küzdelem.

’A metafizikával való szakítás filozófiai programjának középpontjában a testtel való szembesülés áll. Pontosabban: a középpontban nem a lélekben és a szellemben való hit áll, hanem a testben való hit.’ Széplaky Gerda: Mit tudhatunk a testről? – avorospostakocsi.hu, 2012. február 24.

Be a metafizikába!

Súllyal terhelt a test, nehéz megszabadulni tőle. Talán nem is lehet. Sok minden egyéb mellett, a tükörkép bűne ez. Az, hogy felismerem magam. Ha nem látnám, miből lesz a test, miből áll össze, nem tudnám milyen az orr, a száj, a szem színe, a fül, hogy göndörödik a haj, ha nem tudnám, milyen formával létezem, könnyebb lenne odabújni Isten ölébe, megszabadulva a lét formát osztó ítéleteitől. Dajkálj babám, ha így egymásra vagyunk bízva, te rám, hogy a hitemmel életben tartsalak, közszájon forgassam a történeteidet, én pedig rád hagyatkozom, ha már így maradtunk, behúzódzkodom olyan mélyre, amennyire lehet, be bizony, be a metafizikába.

Tehát, ha nem tudnám a formát, nem kéne identifikálnom magam egy folyton változó tükörképben, az önazonosság tökéletes állapotában leledzenék, vagyok, ami vagyok, s legfőképp az vagyok, ami összekapcsol a mindenséggel. A belsővel, persze, amely kintre hat, hogy aztán visszapörögve, mégis belül nyíljon meg. Már csak annyira, amit megértek belőle. Ebben az esetben a ráismeréseim és a tetteim a környezetemben okozott hatásával mérem magam. S még egy eredményt elkönyvelhetek, megszűnik az idővel való küzdelem. Ha nincs külső mérce, azaz nem hasonlítgatok, magamban létezem, kizárólag mások tükrében mérem magam, nem a testtudat masszív erejét használom, azaz önmagában létezővé válok, nem ítélkezem többé, mert nem a testemmel, hanem a bennem forgó tudattal kommunikálok. Ha nincs ismeretem arról, miből szól ki az, ami kiszól belőlem, csak a kiszólás, a megszólalás mikéntje számít, nem a test önismereti elhelyezése a többi test között. A milyen vagyok külső iránya többé nem számít, az ezt gondolom, pontosabban az ezt élem rendelkezik erővel. Az önmagunkról (tükörkép nélküli) nem tudás tudattágító hatású, az van, amire rátekintek, és úgy, ahogy én határozom meg. Nem visszfényben és reflexióban létezem, hanem még a reflexiót is én definiálom, hiszen belőlem jön, s általam lesz az. Ezt persze, tükörképünk ismeretében nehéz elképzelni, milyen, mikor csak az Istenre való rákapcsolódással bíbelődünk, most nevezzük metafizikának, s e belső leleménnyel, külsőnk semmilyen úton-módon nem határoz meg többé. Ravasz leszek, ravasz a létben, közvetítő elemnek használom a testem, nem ön- és létmeghatározó jelként.

Felolvadhatok az időben, mint ahogy annyiszor tettem azt. Mit is? Ismerjük már ezt a járatot, néhány rajtunk túli tapasztalat birtokában vagyunk. Az embernek nem adatik túl sok lehetősége arra, hogy túllépje a testét, de megteheti, ha kellőképp nyitott az élete felajánlásaira. A szerelemre, a katarzis és a hit élményére, a ráismerésekre – gondolok. E közvetlen bizonyításon túli állapotok egyértelműen kiszakítanak az időből, s ezek az élmények érzékelhetően igazolják egy másik működő valóság létét. Hogy mi ez a másik valóság, azt egyénre szabottan észleljük, de tapasztalataink mégis valamely közös impresszióban felismerhetőek, megnevezhetőek, kibeszélhetőek.

Az élménynélkülöző

Werner Herzog Kaspar Hausere önmeghatározásmentes, csupasz lélek, külső élménynélkülöző. Az időben él, a sajátjában. Aztán a rátaláló világ megtanítja az önmegnevezésre, feltölti belsővé váló külső információval.

A test jelenidejűsége

„Ha a »lélek« vonzó és titokzatos gondolat volt, amelytől a filozófusok joggal, csak vonakodva váltak meg – hát lehet, hogy az, amire esetleg becserélik majd, talán még vonzóbb, titokzatosabb. Az emberi test, amelyben az egész organikus levés legtávolabbi és legközelebbi múltja ismét élő és eleven lesz, amelyen át és amelyből mintha valami hallatlanul hatalmas áradat folyna: a test csudálatosabb gondolat a régi »léleknél«.’

Friedrich Nietzsche A hatalom akarása, 1883-1888.

GergyeKrisztinmontzs Nietzsche majd 130 éve pontosan idézte meg az elkövetkező testtel kapcsolatos foglalatosság lényegét, nézzük, ma hol tartunk. Turkálunk magunkban, megfosztva a lélek ismeretétől, melyet időnként gyanakodva idézünk, már majd mindent letapogattunk a testünkről, legalábbis a felületéről. Felnyitottuk, átszabtuk, művé alakítottuk, önsebző vagy épp önkínzó kísérletekké formáltuk, öndivatbemutatóvá tettük, sőt mi több, testünk határait kiterjesztettük az időközben létrejött cybertérre is. Be is léptünk a testbe, a kódjait elemeztük, géntérkép született és őssejtkutatás, figyelmünk központjába kerültek a telomérek és a telomeráz enzim, azaz meg kell emésszük az örökéletű sejt problémáját. A genomikában már lelki jelenségről beszélnek a kutatók, mintha visszatértünk volna oda, ahonnan elindultunk. Millió kód állt fel, kódfejtők ezrei szórják ránk megoldási képleteiket, azonban a feltételezhető megoldás elengedhetetlen része ismét a lelki jelenségben keresendő.

Nos, mi legyen a testtel? Itt állunk, könyékig guberálunk egymásban, s csak nem jutunk dűlőre magunkkal. ’netán újraírja magát a metafizika, (…) a gondolkodás a testről újfent tudatot, s a szellemen keresztül megragadható tudást akar előállítani?’^1.

A test újspiritualitása valahol az önmagárahagyott stádiumában keresendő, a magában levőségében. Ahhoz, hogy fókuszában ne pusztán az önmagáról való tudás álljon, figyelme újra a szellemre kapcsolódjon, a testnek el kell veszítenie a jelenidejűségét, azaz el kell felejtenie eddigi önmeghatározásait vagy felül kell írnia azokat.

Tableau Vivant – of the Delirium Constructions

Az önmagára éhes test tudni akarja, miben van benne, milyen, hogy működik, külső önmeghatározásokat használ, keresi formáját. Sarah Small Tableau Vivant – of the Delirium Constructions című munkája izgalmas vállalkozás az éhségtől megfosztott test bemutatására. Ott e jelek és testtapasztalatok valamely közös többszörösre emelkednek.