Archív

Az idei első Apokrif

Apokrif

Az Apokrif folyóirat idei első számát Tamás Péter novellájával és a tartalomjegyzékkel ajánljuk.

A stáblista után

Szilágyi úr már nem is tudja, pontosan mikor kezdődött. Annyi legalábbis biztos, hogy a konyhában volt, és egyre csak rótta a köröket. Meglehetősen éhes volt, annak ellenére is, hogy csak mirelit borsó akadt a hűtőben. Mindahányszor elhaladt a mikró előtt, türelmetlen pillantást vetett a kijelzőre. Harminc másodperc. Huszonnégy. Tizenkilenc. Tizenhat – itt nekiment valaminek. Vagy valakinek.

Ahogy fölemelte a fejét, látta, hogy a halál magasodik feléje, személyesen a Halál. Ezt kérdés nélkül is tudta.

Mihelyst hátrálni kezdett, a csuklyás alak ráemelte az ujját, és így szólt:

– Velem kell jönnöd.

Ekkor kezdett sípolni a mikró.

Szilágyi úr, akinek mind ez idáig nem volt része hasonló élményben, igencsak megilletődött. Érezte, cselekednie kell, különben eluralkodik rajta a félelem. Nekiment az asztalnak, leborította a sakktáblát – és a papucsához guruló gyalog láttán eszébe is jutott valami. Rámutatott a konyhakövön szanaszéjjel heverő bábukra, és széles mosollyal megkérdezte, nincs-e kedve egy játszmához a drága vendég úrnak. Az bosszúsan fölmordult, enyhe svéd akcentussal azt dünnyögte, hogy kezdi unni a túlórázást, majd leült az egyik székre. Megvárta, míg Szilágyi úr összeszedi a készletet, aztán közölte vele, hogy a tét a lelke üdvössége lesz. Ekkor megint fölsípolt a mikró.

A Halálnak igen hosszú napja volt, fáradtan és türelmetlenül játszott. Így eshetett meg, hogy mire észbe kapott, már el is vesztette a királynőjét. Megtörölte sápadt homlokát, és teljes koncentrációval sakkozott tovább, de csak egy döntetlent sikerült kierőszakolnia.

– Patt – állapította meg Szilágyi úr a helyzetet, és nagyot nyelt. Úgy érezte, sosem lesz vége ennek a percnek.

– Patt – mondta a Halál is, üveges szemmel, a táblára meredve. Aztán megvonta a vállát. – Patt – ismételte, majd hozzátette, ebben az esetben kötelessége visszavonni az eredeti ítéletet, a lélekfogytig tartó szabadságvesztést. Mivel Szilágyi úr a Mennyek Országába sem jogosult belépni, az Ezékiel 25:17 értelmében a köztes megoldás fog érvénybe lépni, ezennel tehát elrendeli Szilágyi úr azonnali deportációját a Tisztítótűzbe. Az elítélt szeretett volna szóhoz jutni, de mikor panaszra nyitotta a száját, egyszer csak eltűnt a Halál. A mikró, amit azóta se állítottak le, ismét felsípolt.

Szilágyi úr nehezen szokta meg a gondolatot, hogy elkárhozott, bár a részletekről vajmi keveset tudott. Legjobban az zavarta, hogy fogalma sem volt, miért kapott volna pokolbüntetést. Ha végignézett az életén, talált persze kivetnivalót benne, de semmi olyasmit, amiért jogosnak érezné az eljárást. Végül mégis megunta ugyanazokat a kérdéseket hajtogatni, és belenyugodott a sorsába. A bűnbocsánatról nem voltak illúziói; a tapasztalat azt mutatta, jobb, ha meg se próbálja kiérdemelni. Csak szerencsétlenség származott belőle. Például egy ismerősének, aki folyton pénzhiányban szenvedett, kölcsönadott harmincezer forintot. Az illető ebből vette meg azt az adag heroint, mellyel túladagolta magát egy lepukkant diszkó vécéjében. Egyszer látott az utcán egy hajléktalant, aki alig kapott levegőt, szakállán pedig rendszertelenül váltogatták egymást a sár és az emésztetlen tablettás bor mintái. Az emberek elsétáltak mellette, ő kihívta a mentőket. Egy hónap múlva aztán csekket kapott, mert – mint kiderült – a hajléktalan, miután felpofozgatták, nem volt hajlandó bemenni a kórházba, így Szilágyi úrnak kellett befizetni a kiszállási díjat. Legjobb barátja temetése után – mert szép lassan eltemette a szüleit, majd a barátait – örökbe fogadta az árván maradt gyerekeket. Ők azonban megunták, hogy lakóhelyük körül hemzsegnek a hollók meg a farkasok, és elszöktek.

Maga Szilágyi úr hamar hozzászokott a hollókárogáshoz, miután néhányszor megnézte a Madarak-at, és a farkasüvöltés sem zavarta jobban, mint a holdat ugató kutyák a szomszédban. De sajnos más jellegű kellemetlenségekben is volt része. Úgy vélte, a Tisztítótűz nem külön hely, hanem egy alternatív dimenzió, egy alternatív létmód – valami ilyesmi. Csak ezzel tudta magyarázni, hogy bár ugyanabban a jól ismert világban maradt, soha nem szűnő égető érzés gyötörte. Folyton izzadt, enyhe füstszaga volt, az égető érzés pedig hol szétterjedt az egész testében, hol a hasába, a szemébe vagy más helyekre vándorolt. Ez kellemetlen volt, de nem elviselhetetlen. Szilágyi úr tudott egy felmenőjéről, akit boszorkánynak bélyegeztek, és máglyán lelte a halálát; azzal vigasztalta magát, hogy az még mindig fájdalmasabb lehetett.

Jobban aggasztotta, hogy a jelek szerint balszerencsére volt ítélve. Mintha átok ülne rajta, bármibe fogott, az kudarc-ba fulladt, úgyhogy kénytelen volt lemondani a társasági életről. Bár továbbra is tett erőfeszítéseket, hogy új ismerősöket szerezzen, már maga sem bízott a sikerben. Egy szórakozóhelyen – nagy áttörés! – beszédbe elegyedett egy idegen nővel. Zombie-t rendelt neki, később pedig felkérte táncolni. És ekkor követte el a hibát. Miközben lassúztak, panaszkodni kezdett neki az égető érzésről – idejét se tudta, mikor beszélt erről utoljára. Partnere kibontakozott az ölelésből, és se szó, se beszéd, otthagyta. Túl hangos volt a zene, csak a felét hallotta annak, amit a férfi magyaráz, azt hitte, gombáról vagy valami még rosszabbról van szó. Szilágyi úr persze nem tudta, hogy félreértés történt. Csak nézte, ahogy választottja végiglejt a tánctéren, és leül a kopasz öltönyösök asztalához. Ingatta a fejét, és azt mormogta: Hát, ebből sem lett semmi. Ezt a mondatot gyakran használta, bizonyos diszkrét lemondással a hangjában, ami kicsit megnyugtatta.

Valamelyik lagymatag hétfőn aztán új munkát kapott: egy női magazin hobbirovatát kellett szerkesztenie. Ezt otthon is el tudta végezni, úgyhogy egyre kevesebbszer mozdult ki, megalapozván mostani életritmusát.

Egy átlagos nap – márpedig Szilágyi úrnak csak átlagos napjai vannak – hétkor kezdődik, ki nem kapcsolható ébresztőórájával, a hollókárogással. Félálomban érzékel egy másik hangot is, valami sípolást, ami lassanként az utolsó álomfoszlányait is elűzi – de arra, hogy felkeljen, csak fél óra múlva tudja rávenni magát. Mikor karikás szemmel a konyhaablak elé ül, csak bámul az égboltra, amin úgy folynak szét a felhők, mint a koszos pocsolyába öntött hosszú kávé. Amint eszébe jut ez a hasonlat, nekiáll kávét főzni, és előveszi a napi sajtót. Mire végigolvassa, kipirul, és szidni kezdi a politikusokat. Rövid gyalázkodás után arra jut, hogy kár ezen mérgelődni, ez Magyarország, itt mindent lehet. Különben is, mit tudna csinálni az általános korrupció ellen ő, Szilágyi Tamás? Mikor arca visszanyeri eredeti, hullafehér színét, gondolatban listát készít aznapi teendőiről, úgymint: reggeli torna; meglátogatni a templomot, hátha most nem kerget ki a pap »Távozz, Sátánt« kiáltozva; elolvasni a Mester és Margaritát; megállni három szál ciginél; venni cserepes virágot; diéta; utánanézni, miért penészes a fal. Szép sorjában mindet másnapra halasztja, aztán benyit a fürdőszobába, megmossa a fogát, és ímmel-ámmal megborotválkozik. Felöltözik, majd elindul a boltba, ahol pár száz forinttal mindig átverik. Ezt Szilágyi úr is észreveszi, de nem mer szólni. Alig várja, hogy hazaérjen, kioldja az övét, és visszavegye ritkán mosott pizsamáját, amely gyűröttebb, mint a rabok ruhája.

Elégedetten veti magát az ágyra: futnia kellett, de csak visszaért a sorozatára. Bár mostanában már nem olyan érdekes… de hát amilyen régóta nézi, illene látnia az utolsó részig… Vár, míg lepereg a stáblista, aztán nekiül megírni a hobbirovat aznapi cikkét. Bekapcsolva hagyja a tévét, csak átvált egy zenei csatornára, így a háttérben a legújabb pop-slágerek hömpölyögnek, melyeket Szilágyi úr jószerivel meg se tud különböztetni egymástól. Összedob egy cikket az első témáról, ami eszébe jut; ha semmi se jut eszébe, átfogalmazza egy régebbi szövegét. Egyszer átnézi, aztán elküldi a főszerkesztőnek, majd megeszi az estére szánt édességet. Ezután előveszi a fényképalbumait, és átrendezi a gyerekkorában készült képeket. Ezzel órákat tölt el. Akkor hagyja csak félbe, mikor meghallja a főcímdalt a másik sorozatából. Ennek a műsornak azonban még távolibbnak ígérkezik a befejező része, mint a reggel adottnak, így rendszerint elalszik rajta. Mikor felriad, hirtelen nem is tudja, este van-e vagy alkonyat, csak egyben biztos: későre jár. Hosszan ásítva kivánszorog a konyhába, kinyitja a hűtőt, szétnéz benne és okos fejével biccent. Ma sem vett semmit vacsorára. Fásultan válogat a különböző márkájú mirelit borsók között; mikor találomra megragad egyet, a sípolás eszébe juttatja, hogy fölösleges új csomagot bontania. Egyelőre nem ül asztalhoz, inkább elmegy zuhanyozni, hátha attól kicsit fölélénkül. Ez meg is történik, de mikor gőzfelhővel kísérve kilép a fürdőszobából, a homlokára csap, hogy a számlák, hogy ma van annak a pályázatnak a határideje, vagy csak elfelejtett megírni valami kérvényt. Felkattintja az éjjeli lámpát, és a szigorú, szembántó fénynél kérvényt, leveleket ír, igazít az önéletrajzán, intézkedik. Mire elkészül, már ismét álmos. Befekszik az ágyba, majd leveszi az odakészített kötetet az éjjeliszekrényről – de nemhogy olvasni, még ahhoz sincs elég ereje, hogy kimenjen fogat mosni, és leállítsa a sípolást.

Szilágyi úr ezeket az átlagos napokat – és ezt magának sem vallja be – egész kényelmesnek találja.

Tartalom:

2012-01-boritoStolcz Ádám:Ha sok pénzem lesz, Én vagyok a kukásember (versek)

Mizsur Dániel:Ár-apály, Jobb dolgunk nem akadt, Ma sem (versek)

Tarcsay Zoltán: Valavala (vers)

Tamás Péter:A stáblista után (novella)

Palágyi László: Legalább senki (vers)

Fehér Renátó: Abszint helyett (vers)

Lukács Flóra:Tengerzöld, Taiwan calling, Egy év (versek)

Braun Barna:felhold, nem elégedett (versek)

Szalay Álmos: A háló (novella)

Szabolcsi Gergely: A perspektíva kérdéséről, Elmondani (versek)

Ayhan Gökhan: Előszó, Finn-magyar (versek)

Nyerges Gábor Ádám: Himnusz a Nedvességhez A Szemben (vers)

Bognár Péter: Harry herceg az első számú terrorcélpont, Személycsere az ÁSZ élén, Imádkozzunk (versek)

*

Látószög:

Evellei Kata: Robotológia és angyaltan – Bognár Péter verseiről

veress dani: Ábel a városban (Horror Pista motívumairól)

*

Látótávolság:

Reichert Gábor: A (kannás)bor filozófiája (Kálmán Gábor: Nova)

Vass Norbert: Félvégzetes (Bajnai Nóra-Bodor Lilla: Félvégtelen – Én tűsarok, te macskakő)

Tinkó Máté: Ujjmunkának lenni nehéz (Csobánka Zsuzsa: Belém az ujját)

Fehér Renátó: Csak érvek, antifasiszta nyelveken (Korniss Péter-Závada Pál: Egy sor cigány)

Az Apokrif elsősorban az ELTE és a PPKE Bölcsészkarán üzemelő szellemi műhelyek által kiadott periodikum, amelynek nyomtatott és (a nyomtatottól némiképp eltérő) internetes felülete szándéka szerint teret enged fiatal, tehetséges alkotóknak, miközben magas színvonalon őriz és épít kulturális értékeket.

Hálózati Kiadásunk elérhető ide kattintva: http://apokrifonline.wordpress.com
Az Apokrif folyóirat megvásárolható: az Írók Boltjában, az ELTE BTK jegyzetboltjában, illetve a PPKE területén.
2009 végén megjelent antológiánk, a Beszámított veszteség ide kattintva rendelhető meg: http://www.fo.hu/hu/konyv/szepirodalom/felnottirodalom/vers_drama/beszamitott_veszteseg

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top