Archív

Párizs – Szerelem: M – mint Romouchka: Gary remake 2012-ben

LePStMSznhz

Hogyan tudta volna legyőzni azt az M-et, aki halálos ágyán, a gyomorrák marcangoló fájdalmai közben kazalszámra írta a leveleket a fiának, a majdani túlélőnek, aki csak a háború végén szerez tudomást róla, hogy az anyja két éve halott… [Röhrig Eszter párizsi riportja]

Csupa M betű. A Boulvard Saint-Martin, a rue Saint-Martin és a Porte Saint-Martin veszi körül azt a kis utcát, ahová ma este indulok. Pythagoras szerint a tízes a világot jelölő, tökéletes szám: én éppen a tizedik kerület határán szállok ki a Metróból. Rögtön eltévedek a Szent Márton-kapu és a Renaissance Színház monumentális tömbjei között. Bámulom előbb az egyiket, aztán a másikat. Ez a tizennyolcadik századi Szent Márton-kapu a Napkirály háborús győzelmeit örökíti meg. A déli homlokzaton Herkulesként látható a meztelen, szép testet öltött király, csak hosszú, göndör parókáját őrzi a fején. Bús kedvemet elűzni máskor is eljöttem ide, nevetni azon, hogy létezett művész, ki kőbe véste ezt…

LePet.StmartinsznhzbellA Renaissance Színház kariatidáktól túltengő, impozáns épületének földszintjén kávéház üzemel, a neve Bistrot Renaissance. Korán érkeztem, a színház a sarkon túl, egy lépésre van, betérek hát ide. A kis kerek asztalokon Mucha nőalakjai, a világítás bódító, egy tál olajbogyó jár az italhoz, a bort előttem öntik a poharamba – nem kell ennél nagyobb öröm. Felettem a nagy múltú színház… Elődjében mutatták be Victor Hugo Hernaniját, elképzelem az előadás alatt kitört botrányt, s azt, hogy győzött a romantika.

Most egy másik színházba megyek. Éppen a bisztró sarkánál kezdődik az ide-oda kanyargó, az Auschwitzba internált és kivégzett párizsi ellenálló, René Boulanger nevét viselő régi-régi utca. Úti célom a Théatre du Petit Saint-Martin. Pinceszínház, meredek lépcsők vezetnek lefelé. Félhomály, szűkös a hely az előtérben, leülni nincs hova, büfé nem üzemel. Azelőtt Marcel Marceau pantomimiskolája volt itt, nagy múltú helyre kerültem. Premier, telt ház. Műsoron: La promesse de l’aube (Hajnali ígéret), Romain Gary 1960-ban megjelent önéletrajzi regényének adaptációja. Várakozással eltelve foglalok helyet az első sorban, ismeretség útján szerzett, ráadásul félárú, tizennégy eurós jeggyel, nem illendő tehát neheztelni a támla nélküli, kényelmetlen ülőkéért. Igyekszem fegyelmezni izgatott kíváncsiságomat. Vajon miként szólal meg itt és most? A regény nem tökéletes remekmű, mégis nagyon szerethető. Monumentális természeti képpel indul a prózai szöveg (amelyet a szinpadon a tengerzúgás hangjai helyettesítenek):

Plakt„Bevégeztetett. A Big Sur strand néptelen, és amióta ledőltem ide, mozdulatlanul fekszem a homokon. A kék tengeri köd puhán beburkol mindent; egyetlen árbocot sem látni a messzeségben; itt, egy sziklán ezernyi madár; a másikon fókacsalád; a fénylő testű, gondoskodó fókaapa halzsákmánnyal a foga közt fáradhatatlanul bukik föl-le a habokban…”

„Negyvennégy éves koromban még mindig a nagy-nagy szeretetről álmodozom. Olyan régóta fekszem hanyatt, moccanatlanul a homokon, hogy a pelikánok és kormoránok körém telepedtek, és az imént egy vízben ringó fókát egyenesen a lábam elé tettek a hullámok. Jó ideig nem mozdult, csak nézett rám az úszószárnyaira támaszkodva, aztán visszatért az Óceánba. Rámosolyogtam, de hiába, mert nem jött vissza, szigorúan és kicsit szomorúan nézett, mint aki tud rólam valamit…”

Néhány szakasszal lejjebb dióhéjban megtaláljuk a regény témáját:

„…átöleltem anyám vállát, és elképzeltem az összes csatát, amit érte vívok majd, az életem hajnalán tett ígéretemre gondoltam, arra, hogy igazságot szolgáltatok neki, bebizonyítom, nemhiába hozott értem áldozatot, és akkor térek vissza hozzá, ha kiismertem, birtokba vettem és legyőztem ezt a roppant erős és kegyetlen világot.

RenessainceKvzbanHúsz év telt el az ígéret óta; fekszem mozdulatlanul az Óceán partján a Big Sur sziklán, ahol csak a fókák rikoltása hallatszik a nagy tengeri magányban, és bálnák úsznak el, nevetségesen apró vízsugarakat lövellve a végtelen víz ölén – most, még e szétáradó nyugalomban is, ha felnyitom a szemem, máris elém sereglik az ellenség, azt vizslatva, hol találja rajtam a szétesettség vagy a szolgalelkűség legkisebb jelét.” (A szerző fordítása)

Az egyes szám első személyű elbeszélés három szólamot ötvöz: az elbeszélő író gyermek-, serdülő- és ifjúkora különböző epizódjait, jelenét, a Los Angeles közelében, a Csendes-óceán partján visszaemlékező, negyvenhat éves diplomata és művész reflexióit, és végül az anyáét és a fiáét, Mina Owczyńskajáét és Romouchkáét. Családapa, biztos egzisztencia híján a körülmények ide-oda dobálják őket, de mégis meg akarják vetni a lábukat ebben az ingatag világban. Nem a saját akarata, vágyai szerint formálódik a fiú személyisége. Anya-fiú efféle szimbiózisa depresszióhoz és lassú belső regresszióhoz vezet. Ez a szeretet birtokló és tápláló egyszerre – ezért nincs erő, amely legyőzheti. Romain Gary a második világháborúban a France Libre bombavető repülőszázadában harcolt. A katonai zsargon „repülő koporsó” –nak (cerceuil volant) nevezte a gépüket. Mina fiához írt 249 levele segített túlélni a háborút. Garynaköbbször is ütött az utolsó órája, nyomorúságos hadi ispotályokban haldoklott, fel-meg felvette az utolsó kenetet, egy alkalommal már a koporsót is odakészítették az ágya mellé. Mindannyiszor felgyógyult, s folytatta a harcot a France Libre-ben, a szabad francia légierőben. Mindenki meghalt körülötte, barát és ellenség, a humorát mégsem veszítette el soha. Az egyik bevetésen, amikor sokadszorra megsebesül, és látja, hogy a nadrágját elönti a vér, azonnal azt nézi, a „főnöknek” nem esett-e baja. Nagy örömére sértetlen maradt, s kineveti az angol és amerikai bajtársakat, akik a fejükön hordják az acélsisakot, ahelyett, hogy a franciákról vennének példát és a legnemesebb testrészüket védenék vele.

Bruno-AbrahamKrmerA fent vázolt regény színházi adaptációja egyszemélyes monodráma, Bruno Abraham-Kremer rendezte és játssza a főszerepet. A díszlet néhány összetolt taburett, a fényjáték, disszonáns zenei közbejátszások (főleg sipító hangú fúvósok), és a koreografált mozgások alkotják a művészi eszköztárat. Kremer személyes és a mának szóló újraértelmezését látom. A színész pici, zömök ember, de eleven arcú, vibráló lény. E fizikai adottságok jelentősen behatárolják az értelmezési spektrumot: a kétméteres, karizmatikus hős küllemű Gary helyett a kisfiú kerül előtérbe. A gyermeki énű, anyafüggő, de a létben megkeseredett fiút játssza el Kremer hiperaktív, kerge, gyermekies túlmozgással. Drámai tónusokat is kever a humorba-tréfába, de a humor és a dráma arányai talán nem kellően kiegyenlítettek, így a közönség a súlyosabb részeknél is gyakran nevet. Kremer arcmimikája, testmozgása, tiszta artikulációja mindvégig fogva tartja a nézőt. Egy bizonyosfajta keserű, önironikus, ugyanakkor védekező-védelmező homogén humor uralja az előadást. A mai vagy aktualizált tanítást talán valahol itt tapinthatja ki a néző. Nagy a különbség az ötven évvel ezelőtti és a mai valóság között. A világ nem változott, csak a hősökre nincsen most igény. Ha még maradt valami önmagunk arcából, saját személyiségünkből, ha még van erőnk és bátorságunk, védjük magunkat meg a humor, az irónia fegyverével, nincs mást mit tennünk. Az előadás katartikus pillanatai ott villannak fel, ahol ezt az üzenetet megérezhetjük. Kremer is hős, Garyval rokon lélek, komoly és elkötelezett, a cinizmus és a behódolás éppen olyan távol áll tőle, mint a Tüzes Embertől, Romain Garytól.

Mindenki hordoz magában egy M-t, Magasabb rendű ént (szuperegót). Garynak nem volt ilyenje, neki Mina Owczyńskája volt. Hogyan tudta volna legyőzni azt az M-et, aki halálos ágyán, a gyomorrák marcangoló fájdalmai közben kazalszámra írta a leveleket a fiának, a majdani túlélőnek, aki csak a háború végén szerez tudomást róla, hogy az anyja két éve halott és egy barát kézbesítette ezeket az írásos üzeneteket. Honnan tudhatta ez a Mina, hogy mennyit és mit kell írnia, nem láthatott a jövőbe. Valamely világteremtő erő annyira egybeforraszthatta kettejüket, hogy nem látszott ebből más kiút, csak az önként vállalt halál. Nem lehet véletlen, hogy e kétségbe ejtő kiúttalanság nem szerepelt a darabban, csak utalást érzékeltünk az óceán habjainak hangját hallottuk, a visszatérést az univerzumba.

A taps után tüstént a villanyoltás és a helyszín kiürítése következett. Szavak nélkül is értettük, hogy szűkös bevételük éppen arra elegendő. hogy a színház fennmaradjon. A színész-rendező és barátai a szemközti kávéház felé indultak, s intettek, jöjjünk mi is. Körbeültük az asztalt, Kremer arcán még az előadás feszültsége vibrált. Beszélni nem akart, de tudott mosolyogni. Jól éreztük magunkat, nem kellett sietni, éjjel egyik jár itt a metró.

A sorozat korábbi részei:

Párizs-Szerelem: „Hol van most? Ki csókolja ujjait?”

Párizs-Szerelem: Pávahercegnő

Párizs-Szerelem: Bevezető

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top