Végül ez lett a vers címe. Tudom, magyarázattal tartozom, főképp ennyi jég láttán. De kijött a partra. És forró volt. Csak a másodlagos tapasztalatok világában érzem magam otthon. Itt. [Podmaniczky Szilárd versblogja]
Márciusban tél van.
A sapkámat kimostam.
Meg is fáztam jól a szélben.
Inhaláltam egy leveses edényben.
Most már szépen javulgatok.
A kéménybe behuhogok.
Ki ne nyílj te barackvirág!
Tavaly se hoztál egy kurva barackot se.
Meg a körte is lefagyott.
Az almáról nem is beszélve.
Szőlő lett csak végre.
Meg mandula.
A dióról megint nem beszélve, mert a fele fönn maradt a fán, nem esett le.
Kakhi viszont annál több lett.
Azt kóstolta az egész körlet.
Finom volt, csak kicsit megfagyott a vége, senki nem mondta, mikor kell leszedni.
Így nézek elé a tavasznak: fél lábbal a télben.
És ilyet mondok a szakadék fenekére:
Örült annak, hogy ember volt.
De nem nagyon.
Jobb lett volna valami másnak lenni.
Egy rakás fának.
Vagy egy szónak, amit a beszélők elhallgatóznak.
Jó lett volna partra érni.
Megszámolni az ujjait.
Éjszaka fölfelé nézni, és nappal a napfoltokat.
Jó lett volna a tenger alatt és az ég fölötti égben.
Jó lett volna szánakozni a sehova nem tartó télben.
De hát ember lett, direkt folt a földön.
Aludjatok jól, kiheveritek.
Hívetek, a ti nagyotmondó Feritek.
{jcomments on}
