Archív

Barcelona

DSC08344

Méhes Károly spanyol riportjának második része.

Bár hivatalosan a 24-e a szökőnap, mégis csak most van 29-e, ami négy évente egyszer adatik. Egy szerda, aminek olyan fura neve van.

Szökésben vagyok, némiképp.

Ma úgy csinálok, mint aki jó turista. Várost nézek. Ami egyrészt reménytelen, ugyanakkor mikor nem nézek várost? Mindiog egy várost látok magam körül, amit nem nézek, mert úgy gondolom, ismerem. Rémség az egész.

A vonattal bemegyek a Place Catalunyára, ez a biztos pont. A városnéző busz is innen indul, tizenkét éve ugyanígy tettem, megváltottam az egész napra szóló jegyet, akkor szállok le és vissza, amikor akarok. A Güell-parkot szeretném vizitálni és a Montjuicot – ez utóbbit már edzve a Forma-1-re. 1975-ig rendeztek itt utcai versenyt – de ne rohanjunk előre a délutánba!

Előbb a két Gaudí-ház és a székesegyház. A Sagradát 2000-ben is körüljártam, nem tudnám megmondani, mi készült el azóta, ugyanolyannak tetszik: egy óriási, tengerparton csurgatott homoképítménynek, ami a maga különös módján hat az emberre, de mégsem Chartes, mondjuk. És eléggé muris a sok daru, malterosbödön, amit a magasban lóbálva szállítanak ide-oda; egyik pillanatban japán turistahad vonul el az egyik pillér alatt, aztán valamivel odébb sárga és zöld sisakos munkások és pallérok tűnnek fel. Hiába, a régi nagy katedrálisok is évszázadokig épültek sokszor.

A Güell-parkhoz mászni kell. Meredek utca, jobbra és balra mütyürke és Barcelona-boltok; mármint a focicsapaté. Legalább akkora biznisz lehet Messi 10-es számú meze, mint a Güell-ben lévő mozaiksárkánnyal díszített póló. A park tele, iskolás- sőt óvodáscsoportokkal, ahogy nagyanyám mondta volna, “lépni nem lehet tőlük”. Húsz fok lehet lassacskán, tűz a nap, neki kell vetkezzek. Hiába, itt valami szökik…

Van ebben a leszállok-felszállokban valami muris és családias. Akadnak párok, családok, magányosak, akikkel többször találékozunk, hiába, hogy senki sem tudhatja a másikról, hol szállt le, ott mennyi időt töltött – megint ott állunk a buszmegállóban, már biccentünk, Olá!-zunk, közösségé formált a barcelonai nap, mi vagyunk azok, akiknek most semmi más dolgunk sincs, mint szeretni a várost.

A fényképek, amik készülnek rogyásig. Én magam a fényképéken. Már reggel, öltözésnél gondoltam rá: mennyire része lesz a ruha a fotóknak: az, hogy mi választok, valamiképp barcelonás kell legyen, illetve, mindegy is, mindenképp ez lesz a barcelonai viselet, így nézek ki ezeken a fotókon, mindörökre, mert megörökítettem magamat (is).

Egyre inkább szeretek ellenfényben fényképezni, hogy csak a sziluett látszik, alakok, formák, amint sötétként léteznek, az erős fénytől körbeszórva.

A Montjuic Park végre. Azok a képek az 1969-es nagydíjról, amikor előbb Graham Hill, majd ugyantott Jochen Rindt Lotusának szárnya törött el, és karamboloztak borzalmasan. Aztán a vég, az 1975-ös verseny, amit elindítani sem lett volna szabad, Fittipaldi a gyatra biztonsági körülmények miatt tiltakozásul csak egy kört tett meg, csigatempóban. Aztán jött a 29. kör, Stommelen balesete, négy halott… Így “nyerte” karrierje egyetlen versenyét Jochen Mass, és szerzett ponto – igaz, csupán felet – Lella Lombardi, máig az egyetlen női versenyzőként.

Ott, egy régi pályán, ahol most semmi sem emlékeztet ezekre az időkre; koratavaszi napban sütkéreznek már néhányan, egy amerikai nő taxira vár, nem jön a taxi, szinte könyörgő hangon beszél a büféssel, hogy segítsen már. Aztán egy menedszer formájú alak beszél vele, ő tud angolul, és elmagyarázza neki, hogy ne izguljon már, mondták a diszpécserszolgálaton, hogy jön a kocsi – mondtak – na, akkor jönni fog!

A Ramblán sétálok visszafelé, pont úgy, mint tizenkét éve. A Canuda utcában, amiről még kis novellát is rittyentettem, már nincs meg a motel, amiben nem volt lift, meredek, nyűgös lépcsőzéssel lehetett csak feljutnom a harmadikra. Viszont szemben él és virul a tapas bár, elmondhatom, ha Barcelonában járok, egyszer biztosan itt vacsorázom. Kedvező volt a tapsztalat, és így tovább, lehetne forgatni ezt a jó kis szót a végtelenségig, tapaszt s halat… Mutatom a pincérnek: ezt, ezt, meg amazt, és abból is. Ülök hátredőlve, kézzel csipegetem a finomságokat. A szakács vagy mi…, döbbenek meg, egy tapas bárban, kínai, ahányszor rendelés jön, szélesen mosolyog, bólogat hozzá, dobálja bele a nyers halat, rákot a serpenyőbe.

Az internacionalizmus, amiről oly szépen daloltunk annak idején, már rég megvalósult.

Holnap már a pályán. Alonso vigyorog rám egy óraszalon kirakatából. Viceroy óra, sose hallottam róla. Nálunk otthon ez valami vacak cigi. Nem azt jelenti, hogy “alkirály”?

A vonaton, Sabadell felé, a mellettem ülő e-bookot olvas. Aztán elalszik rajta, és a kezéből kis híján kihull a csodamasina. Ketten kapunk oda, hogy le ne essen. Erre felrebben. Szép dolog a technika. De az Internacionálé mellett azt is úgy tanultuk, hogy a könyv a legjobb barát. Akkor már ehhez is ragaszkodom.

2012. 2. 29.

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top