Archív

A szavak és a gondok

Ha már vavó, legyen kövér. És nem utolsósorban legyen neki nadrágja. – Darabos Enikő babablogja

Arról (még) nem is beszélve, hogy jövő szombaton Máté betölti a második évét.

Azon gondolkodom, hogy a babablogot lassan gyereknyelv bloggá kellene átformálnom. Kézen közön ugyanis átállt Máté a nyelvi struktúrákra, és jóllehet erős érzéki meghatározottsága nem szűnt meg, prímán ki tudja fejezni magát szavakkal és hangsorokkal is. Leszámítva a hanyatt vetős drámai nagyjeleneteket, melyek nem igényelnek verbális hangsúlyokat.

Legnagyobb zavarba akkor jövök, mikor a bölcsiből haza kell jönnünk. Mivel én megyek a fiamért utolsónak, értelemszerűen szeretném gyorsan összecsomagolni és a Titkos Ösvényen keresztül eljuttatni valahogy az autóig, hogy ne tartsuk fel tovább a Mónit, aki kedvesen ott marad vele ilyenkor még húsz perccel a munkaideje lejárta után is. Na, mármost Máté ezt teljesen másképp éli meg. Konkrétan úgy, hogy ha meglát, elkezd veszettül játszani, veri szét a házat, forog körbe a szőnyegen, ugrál a gumiparipán, és nem segít se szép szó, se szigor.

Halkan csorog rólam az izzadság. Végül győz az erő, és összeáll a hazaszállítandó gyerekcsomag, aki viszont egész lefekvésig ezen az anyai erőszakon áll bosszút minden létező gyermeki fortéllyal. Napok óta töröm a fejem, mi lehet ennek az oka?

Az rendben, hogy nagyon szeret ott lenni, én is szeretem, hogy ilyen barátságos, játékos, kreatív, otthonos helyet találtunk. Az is rendben, hogy a közösségi dinamika kifejlesztette az utánzás képességét, és sokszor két-három szülő is izzad azon, hogy valahogy összecsomagolja vavo marc9nagyjelenetében megfeszülő csemetéjét az előszobában. Mindezt valahogy mégsem érzem elégnek a magyarázathoz.

Tegnap éjjel arra jutottam, az lehet a baj, hogy nem tudja velem átélni azt a sok izgalmas dolgot, ami ott őt éri. Nem játszom ott vele, nem látom, hogy ő ott milyen, nincs közös élményünk arról a közegről, amiben a hét három napját eltölti. Nem érti, miért van, hogy jövök, köszönök és csomagolom, mikor itt olyan jó. Ráadásul tök ideg vagyok, mert előre frászom van a hisztitől. Ezt meg kell vele beszélnem.

Egyébként iszonyú emlékezőképessége van. Megáll pl. az autó a Vörös Cédrus Könyvesbolt előtt, mire Máté hátul közli, hogy néni. Vagyis menjünk be, hadd kergesse meg Zsuzsa nénit a polcok körül. Bemegyünk, már vigyorog, majd odaszól Zsuzsa néninek, hogy bújje, bújje. És kezdődik a kergetőzés. Aztán fogja a sámliját, és elkezd olvasni.

Szavai közül leginkább az icu és a kece a kedvencem. Az előbbivel jelzi, hogy inna, az utóbbival pedig megörül annak, ha nyújtom a kezem, hogy induljunk. Legcifrább szava pedig a repülő jelölésére szolgáló pleplő. Amit nem sikerült még megfejtenem, az az, hogy miért hívja a fogkefét úgy, hogy fordító. Arra gyanakszom, hogy mindig a fogkefe gumitappancsait gyúrta a szájába, és a Móni talán mondhatta neki, hogy esetleg fordítsa meg.

Nem ragoz, és nem mond ki egymás után több szót, ami ugye, mondatszerkesztési igyekezetre vallana. Két darab három szótagú szava van, az egyik a poszícó (porszívó), a másik a kisautó. De a kisautó nagy karriert futott be, mióta készítettünk együtt egy kis éjjeli lámpát, melyről leszedtük a gyári mintát, és együtt festettünk rá egy kisautót. Hát, nincs nagyobb öröm annál, mint amikor fel- vagy lekapcsolhatja. A fel azonban még nem jelzi a le ellentétpárját. Akkor is le van, ha éppen felkapcsolja.

Ami pedig megfejelte az egész kisautós lámpa történetet az az, hogy időbeosztási képességem tökéletesedésével kritikaírás, főzés, mosás és órára készülés előtt még arra is volt időm, hogy egy lepkefingnyi kisvakond figurából hatalmas, ötven centis vadállatot fessek a szobája falára. Egy igazi, gigavakondot, kék nadrágban, amint elcsodálkozva dugja mancsát a szájába látván, hogy micsoda kisautós lámpája van Máténak. Ha már vavó, legyen kövér. És nem utolsósorban legyen neki nadrágja.

alvo marc9Igaz, hogy ehhez kellett másfél év. Ennyi időre volt szükségem, hogy leküzdjem a fehér fal bámulásától erősödő szorongásomat (el fogom rontani, nem tudom törölni, ott marad a kriksz-kraksz, jaj, jaj), aminek hatására az utolsó pillanatban mindig megfutamodtam. Most, szerdán viszont szinte gondolkodás nélkül, Rotringgal (sic!) és radírral álltam neki a falnak, hogy másfél óra múlva a büszkeségtől dagadva gyönyörködjek fél méteres kisvakondomban. És közben már majdnem ráfanyalodtam ezekre a dekor-kisvakondokra, amik tényleg szépek, tényleg találékonyak és mutatósak, csak éppen nincs bennük élet.

A mi kisvakondunk meg… fájájáj. Még ha kicsit olyan kacska is az egyik könyöke.

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top