Utazni jó, utazni borzongató, ám célunkhoz megérkezni olykor szinte lehetetlen.– [Böszörményi Gyula egypercesei]
Az automatika Sant ébresztette elsőnek, mint a legénység orvosát, s aztán véglegesen bedöglött. Így tehát rá várt a feladat, hogy a személyzetet egyenként, manuálisan, azaz a saját kezével keltse fel, ám ettől cseppet sem esett kétségbe. Mikor az ereje visszatért, kimászott a hibernátorkapszulából, s néhány laza tornagyakorlatot végzett. A teste tökéletesen működött, a sejtjeit majd’ szétvetette az energia, a tudata pedig tiszta volt, mint a Mars északi pólusának hósipkája.
A végtelen teremben még háromezer férfi és nő aludta mélyhűtött álmát. A hatalmas csillaghajó burkolatán kívül idegen nap fénye ragyogta be az öt ismeretlen bolygót. A telepesek erről persze mit sem tudtak.
„Ha az autómatika nem ébreszt fel, mielőtt végképp beadja a kulcsot, hát örökké aludnátok” – gondolta San, s hirtelen kirázta a hideg. A Föld messze tőlük, újabb űrhajó érkezése a következő kétszázezer évben nem várható.
– Háromezer Csipkerózsika és a messzi környéken én vagyok az egyetlen herceg. – dünnyögte San, orra alatt hülye vigyorral.
Járkált kicsit a hibernátorok párás oldalú sorfalai között, megnézett magának néhány jobb nőt, akik meztelen hevertek üvegkalitkáikban…
– Amint felébrednek, ügyet sem fognak vetni rám – csikorgatta a fogát San. – Hát tehetek én róla, hogy himlőhelyes a pofám?
Végül úgy döntött, hogy mielőtt bárkit is felébreszt, megfürdik.
Zuhogott rá a forró víz, s valahogy elejtette a szappant. Csukott szemmel lépett, hogy megtalálja, s akkor hirtelen kicsúszott alóla a talaj. Hiába tárta szét a karját, kapaszkodót nem talált, és végül tarkóját a zuhanyzó fémkeretébe ütötte. Tágra nyílt, üveges szemére surrogva ömlött a víz.
FOTÓ: Sigourney Weaver a hibernátorban (forrás: DailyMailOnline)
