Archív

A három fekete

hrom fekete

“Nos: Edit néni már öreg volt. Szerintem harminc is elmúlt.” [Kormos Anett novellája]

Jó tanuló gyerekek voltunk.

Annak kellett lennünk.

Anya sokat foglalkozott velünk. Segített, ha valamit nem értettünk, segített, ha valamit el akartunk felejteni.

Nem fordulhatott elő, hogy nem készítettük el a házi feladatot, vagy hogy otthon felejtettük valamelyik könyvünket, füzetünket.

Nem is értem, hogy akkor mi történt.

Matekóra volt.

Edit néninek hívták a tanárnőt, vagyis ahogy akkoriban mondanunk kellett: a tanár nénit. A történet szempontjából talán nem fontos, hogy hívták, de én mégiscsak leírom, hiszen az én emlékeimben ez a név ma is él.

Első osztályos voltam, igen elmélyültem kellett már foglalkoznom a számtannal. Ezt a házi feladat nehézsége is bizonyítja. Három sor hármast kellett írnom. Legalábbis azt mondják. Merthogy én teljesen elfelejtettem.

Mikor Edit néni azt kérte, mindenki tegye ki a pad szélére a füzetét nyitva a három sor hármasnál, először nem is értettem, miről beszél. Azért lapozgattam a füzetem, hátha valahova mégiscsak odakanyarintottam három sor hármast. Hiszen, ha az előfordulhat, hogy elfelejtettem, három sor hármast kell írni, akkor az is lehetséges, hogy elfelejtettem, hogy én valójában megírtam azt a három sor hármast. De nem. Sajnos már gyerekként is sokkal gyakrabban felejtettem el megcsinálni a kötelezőt, mint azt, hogy megcsináltam a kötelezőt.

Azért én is kitettem a pad szélére nyitva a füzetemet. Gondoltam, adok némi esélyt annak, hogy a tanár néni tekintete átsiklik az én hiányzó hármasaim fölött. Nem siklott át.

Edit néni szeretett engem. Nyilván már kivívtam a bizalmát a három sor egyes és a három sok kettes határidőre történő megírásával.

De sokkal valószínűbb, hogy látta szememben az ijedtséget, hogy látta, mekkora tragédia volna számomra, ha a sok piros pontra árnyékot vetne egy rusnya fekete. És valóban. Teljesen magam alatt voltam. Nem értettem, hogy feledkezhettem meg a házi feladatról. Ilyen eddig, a hosszú iskolai pályafutásom alatt egyszer sem fordult elő velem. Szégyelltem magam, és csalódtam is saját magamban. Hibáztam, ez szokatlan volt.

Edit néni azt mondta, ha a következő órára pótolom a hármasokat, akkor most nem kapok fekete pontot. Szívemet elöntötte a hála, és magamban azon nyomban megfogadtam, hogy nem három sor hármast írok, hanem tizenhármat. Legalább. Mert Edit néni, aki ilyen jóságos, ilyen könyörületes, megérdemli, hogy ezt valahogy megháláljam neki. És minek örülne jobban, mint egy szakajtónyi hármasnak.

Mivel a múlt percei gyorsabban peregnek a jelen szemüvegén keresztül, máris elérkezett a következő matekóra. A következő matekóra, melyen nekem tizenhárom sor hármassal kellett volna rendelkeznem. De legalább hárommal.

És én nem rendelkeztem egyel sem.

Nem értem. Tényleg nem. Hogy felejthettem el megint?! Edit néni ismét kitetette a füzeteket a pad szélére, orra hegyéről feljebb tolta a szemüvegét, és nézte a grafittal írt hármasokat.

Kétségbeesetten kalimpáló szívvel lapozgattam a füzetemet. Bár most pontosan emlékeztem arra, mit felejtettem el.

Edit néni hozzám, az én padomhoz, az én füzetemhez ért. Csalódottan látta, hogy hiába volt nagylelkű. Hogy nekem nem használ a szép szó.

Hogy csak a büntetésből, csak a fekete pontból értek.

Nem volt mérges. Csak csalódott.

Azt mondta, sajnos nem tehet mást, most már muszáj egy fekete pontot adnia.

Fekete pont. Olyan volt számomra a fekete pont, mint valamiféle mumus. Sem nekem, sem a bátyámnak nem volt olyanunk soha. Csak más, más rossz tanuló és buta gyerek ellenőrző füzetében láttam olyat.

És mit szólnak majd otthon? Én leszek a család fekete, feketepontos báránya.

Eluralkodott rajtam a rémület, és tudtam, minden áron ki kell jutnom ebből a csapdából, minden áron el kell kerülnöm a fekete pontot. Ha elfutok? Nem jó, a naplóba attól még bekerül a fekete.

Egy megoldás maradt. Tudtam, kicsi az esély arra, hogy ez bejön, de meg kellett próbálnom.

Edit néni (naivan) hátat fordított nekem, és elindult a tanári asztalon heverő becsületgyilkos fegyverért, a négyszínű tollért.

A leghátsó padban ültem, volt időm. A füzetemet az ölembe kaptam, és villámgyorsan hármasokat kezdtem rajzolni. Gyakorlás híján, nem ment túl jól. Izzadtam, igyekeztem, karcoltam a grafittal.

Mire Edit néni visszaért, a füzetemben két és fél sor hármasokra nem nagyon hasonlító görbék éktelenkedtek a füzetemben.

Dobogva, zsibbadva, kivégzés előtti állapotban vártam.

Hogy miben bíztam? Hogy mire gondoltam, amikor erre a szörnyű tettre vetemedtem?

Nos: Edit néni már öreg volt. Szerintem harminc is elmúlt. Az emlékezőképessége nyilvánvalóan rozoga már. No meg aztán hány száz gyerekkel foglalkozhat naponta? Abban a teremben is vagy huszonheten ültünk. Gyerekek… mind ugyanolyanok.

Gondoltam, mikor látja, hogy az én füzetemben ott van a három sor hármas, megzavarodik. Bizonytalankodva keresi, kinek akart fekete pontot adni. Ha szerencsém van, valamelyik padszomszéd is elfelejtette megcsinálni a háziját. Így az én bűnöm, az övé lesz. Ha nincs, akkor is egyértelmű az ártatlanságom, hiszen az én hármasaim készen vannak. Nincs ellenem bizonyíték.

Sajnos Edit néni emlékezőképessége nem volt elég rozoga. Nem nézett körbe, nem kereste, hogy kinek akart fekete pontot adni. Tudta, hogy nekem. Meglepődött a becstelenségen, mely elsős korom ellenére ösztönösen előtört belőlem. Olyannyira meglepődött, hogy egy helyett mindjárt három fekete pontot is beírt az ellenőrzőmbe.

Három fekete pont…

Tudtam, hogy ennél nagyobb tragédia nem érhet embert.

Sohasem vittem haza annál nehezebb iskolatáskát.

Feketepontgyűjtési akcióm sikerének a szüleim sem nagyon örültek.

Furcsa, de csak arra emlékszem, hogy Edit nénivel a kapcsolatunk valahogy jóra fordult. Hogy a háromfeketepontos utáni matekórákban hogyan gyűrtem le a szégyenemet, azt nem tudom.

De hogy alsóban nagyon sokat foglalkoztam a matekkal, és hogy Edit néni akkor is ötösre zárt le félévkor, amikor négyesre sem álltam, azt igen.

Mert Edit néni bízott bennem. Mert nyitott szívvel született, melyet a csalódás nem tudott örökre bezárni.

Fotó: Révai Sára

Még több Kormos Anett

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top