Krasznahorkai László: Nem kérdez, nem válaszol

Krasznahorkai László új, beszélgetőkönyvének bemutatója február 24-én, péntekeneste8-kor lesz a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A szerzővel az orvosai beszélgetnek Várkonyi Benedek vezetésével: Dr. Jánoskúti Lívia, Dr. Gyulai Gaál Szabolcs, Dr. Bartha Zsolt. Részlet a könyvből:

Minden győzelemszomorú

Klaus Dermutz-cal

A kabbalisták tanítása szerint az ember közvetlenül az időbe, túl korán vagy túl későn születik. A világ teremtésének drámája fölötti megrendülés él benne tovább, és abban a drámában működik közre, amely az idők végezetével kezdődik el. Seiobo, a kötet cím­adója japán istennő, akinek barackfái csak háromezer évente virágoznak, ám halhatatlansággal ajándé­kozzák meg az embereket. Nem születik-e az ember e háromezer éves időszakban mindig túl későn vagy túl korán, a barackfák virágzása előtt, illetve után?

Az emberek általában, igen, valóban vagy túl korán, vagy túl későn születnek, de mindig volt néhány ember a művé­szetben, a filozófiában, a vallásban, a tudományban, a kéz­műves mesterségben, a hagyományban vagy csak egyszerűen saját történelmi időnk és korunk hétköznapi életében, aki ép­pen alkalmas pillanatban született: ők találkoztak Jahvéval vagy Seiobóval, ők a mi halhatatlanjaink – ők azok, akiknek műveit, gondolatait mi, a korábban vagy később születettek képtelenek vagyunk felfogni. Ezek a művek vagy gondola­tok ugyanis nem ismernek kérdéseket és válaszokat. Mi, akik nem vagyunk halhatatlanok, mindig úgy gondoljuk, hogy a dolgoknak van lényege, a kérdéseink és a válaszaink pedig mindig erre a lényegre irányulnak. Nem tudjuk, mi ez a lé­nyeg, de nélküle képtelenek lennénk elviselni az életet. Erről a lényegről próbálunk szenvedélyesen megtudni valamit, ezért teszünk fel különféle kérdéseket, csakhogy folyton olyan ha­tárba ütközünk, ahonnan nem tudunk továbbjutni a kérdé­seinkkel: átlesünk rajta (csak köd, sűrű köd van odaát!), azt hisszük, valóban egy határon állunk, amelyen túl ott rejtőzik a lényegi tartomány – csakhogy ez egyáltalán nincs így, telje­sen hiábavaló minden erőfeszítésünk, fölöslegesek vagyunk a kérdéseinkkel és a válaszainkkal, hiszen ha ehhez a határhoz tényleg eljutunk, akkor egyvalami abszolút bizonyossá lesz: nincs mit megérteni, mert a szomorú igazság az, hogy a dol­goknak nincs és nincs lényege. A kérdéseink nyilvánvalóan fölöslegesek. A válaszaink pedig ezek után nemcsak fölösle­gesek, de nevetségesek is. Olyan világban élünk, ahol minden reflexív, ahol az egyikkel azért történik valami, mert a másik­kal már korábban történt, aminek a következményeit a má­sodik miatt a harmadiknak kell viselnie, ez minden; a dolgok egymás után következnek és kész, tehát valójában csak egyet­len igeforma létezik, mégpedig a szenvedő: a dolgok szen­vednek egymástól, a dolgok elviselik egymást, így állnak itt a dolgok. Hogyan magyaráznánk például a következő jelene­tet? Egy szakadék szélén állunk azzal a szándékkal, hogy be­leugrunk, és ha sikerül, ha elérjük a szakadék alját (holtan), úgy gondoljuk, minden világos – ebben az esetben az a kér­dés, hogy mi teszi ezt lehetővé. Mi ennek a lényege? Mi az ok, miért így és miért nem másképp történt minden? A válasz természetesen így hangzik: az ok a gravitáció. De mit tudunk valójában a gravitációról? Valamit tudunk róla, de azt is tud­juk, hogy ez nem elég. Ott vagyunk a határon, a tudásunkkal nem jutunk tovább. Úgy véljük azonban, továbbjuthatnánk, ha jól kérdeznénk, de már ennek a puszta hitére pont azzal a sebességgel kezdünk el hirtelen zuhanni, mint amikor elve­tődtünk a szakadék szélén a tátongó mélység fölött. Nem is­merünk mást, csak részleteket, amit az egészről tudunk, az a semmi – így gondolkozunk, miközben amit mi részletnek és egésznek hiszünk, az csak egy forma, a mód, ahogyan fél­reértjük a világot. Határ, odaát, lényeg, részlet és egész: sem­mi, semmi és újból semmi! – csak ezt nyögdécselhetjük, ha komolyak akarunk maradni. A halhatatlanjaink értették és értik ezt – mi nem. Nem vagyunk képesek rá. A részvétem bennünket illet. De a megértésem a halhatatlanoké. A köny­vem mindannyiunk számára íródott, hommage nekünk és a halhatatlanoknak – mielőtt még azt is elfelejtjük, hogy ők, a halhatatlanok léteztek egyáltalán. Hogyan is írtam hát ezt a könyvet? Részvéttel, természetesen.

A japán buddhizmusban a ku, az üresség az ötödik elem. „Befolyásolta” a Seiobo járt odalent írását a ku?

El kell oszlatnom egy félreértést. Korábban írtam egy regényt Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó cím­mel, amely Japánban játszódik, de nem Japánról szól. Ráadá­sul több könyvet is publikáltam, amelyek színhelyei Mon­góliában, Kínában vagy éppen Japánban vannak, de újból megismétlem: ezek a könyvek nem Mongóliával, Kínával vagy Japánnal foglalkoznak. A legújabb könyvem, amelynek német címe helyesen Seiobo auf Erden és nem a munkacímként hasz­nált Seiobo weilte auf Erden, amely több weboldalra, sőt még a mostani SWF-Bestenlistére, a nevezetes német irodalmi si­kerlistára is így került fel, tehát a könyv, amelyet téves módon sokan „japán” könyvként értelmeztek, nem „japán”, vagyis semmiképpen sem olyan mű, amely a japán kultúrával fog­lalkozik. Nem, nem és megint csak nem! Ez a könyv a minő­ség világával foglalkozik, ahol minden mindennel párbeszé­det folytat. Különböző kultúrák, különböző korok, különböző műalkotások, különböző gondolatmenetek találkoznak ben­ne – a könyvben erről a találkozásról van szó. Vannak olyan elbeszélések vagy fejezetek is, ahol a szöveg középpontjában egy, a japán kultúrában született műalkotás, alak, gondolat­menet vagy esemény áll. Ezeket azonban más szövegek köve­tik, más elbeszélések, fejezetek, bennük az olvasó olyan törté­neteket talál, melyeknek a témái az ógörög, a mór, az orosz stb. kultúrából, a barokk, az itáliai reneszánsz vagy az Ótes­tamentum idejéből származó műalkotások, gondolatmenetek vagy események. Ez a könyv szokatlan, mert meglehetősen önkényes utazás abba a birodalomba, ahol minden tökéletes – legalábbis a mi szemünkkel, a mi esendő szempontunkból nézve… S hogy végső soron a „ku” vagy „szunyata” fogalma szerepet vagy fontos szerepet játszott-e a munkámban, arra nem tudom a választ. Boldog volnék, ha tudnám. De ha úgy lenne, hallgassunk erről mélyen, együtt.

E. M. Cioran, a nagy szkeptikus szerint az európai szo­morúságnak három formája van: a portugál, az orosz és a magyar. A szomorúság melyik fajtájához kötődik Ön a legszorosabban?

A dánhoz. Fogalmam sincs róla. Ha Ciorannak igaza van, és miért ne lenne ez esetben igaza ennek a mulatságos kerék­pár-specialistának és filozófusnak, akkor eleve szomorú va­gyok, mégpedig „magyar módra”, hiszen magyar vagyok. De ehhez a szomorúsághoz kell-e a leginkább ragaszkodnom? Nem tudom megítélni, mert milliók kérdését hallom, akik azt kérdezik, hogy jól van, de mihez kezdjünk mi, írek, tajvaniak, új-zélandiak, románok és tatárok a mi ír, tajvani, új-zélandi, román és tatár szomorúságunkkal? Mindenesetre a szomo­rúság mindhárom ciorani formája nagyon szimptomatikus és szimpatikus számomra, mert nekem a szomorúság összes formája nagyon szimptomatikus és szimpatikus, és mert a szomorúság nem azonos a melankóliával, hiszen a szomo­rúságnak mindig van oka, és mert az én szomorúságomnak is van oka, ezért foglalkoztat a kérdés. A szomorúságban a dol­gok egy fájdalmas szépségben jelennek meg. A szépség vala­mennyi formája közül a szomorúságból megszülető szépség áll a legközelebb hozzám. Nehéz lenne megmondani, miért. Az örömben megjelenő szépség számomra szorosan össze­függ a győzelemmel és a győztessel, én pedig sem a győzelem­

mel, sem a győztessel nem tudok mit kezdeni. A győzelmet tulajdonképpen nem is értem. A győztes nevetésének szépsé­ge nekem nem mond semmit. Számomra minden győzelem szomorú.

Ön a korábbi, Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó című regényében Buddha „félre­fordított tekintetének” „szívszorítóan finom, fokozha­tatlan szomorúságáról” ír. A szomorúság az univer­zumba ágyazott?

Amennyiben magyar vagyok, és az vagyok, és amennyiben emiatt szomorú vagyok, és az vagyok, és amennyiben én, ez a lény, e magyar szomorúsággal része vagyok a ciorani uni­verzumnak, akkor feltétlenül. De attól tartok, hogy Cioran univerzuma és a valódi, reális, az utóbbi évszázadokban a tudomány által megismert univerzum meglehetősen távol esik egymástól. Ciorant igazából egyáltalán nem érdekelte egy olyan univerzum, ami nem vonatkozik rá. A valódi uni­verzumról fogalmunk sincs, nincs hozzá kérdésünk és nincs rá válaszunk. Eddig pusztán annyit értünk el, hogy a világ­egyetemben néhány emberi példány belebámult ebbe az uni­verzumba. Mit láttak? Sötétséget. De nem emlékszem arra, hogy ezek az első és utolsó asztronauták mondtak volna bár­mi olyasmit is erről az univerzumról, hogy e sötétségen kívül még szomorú is lenne. Honnan tudhatnánk tehát, hogy szo­morú-e az univerzum? Maybe. Maybe not. Legfeljebb azért le­hetek szomorú, hogy a régi, ciorani és e valódi univerzum kö­zött csak a semmi létezik, s ez persze szomorú.

A Seiobo járt odalent „Christo morto” című elbeszélése Giovanni Bellini és Belliniano Krisztus-festményéről szól. Ebben az elbeszélésben írja: „minden nyugalom és béke ellenére mély, kimondhatatlan mély és szavak­kal megragadhatatlan magárahagyatottság volt ezen az arcon”. Bellini, Belliniano festménye egy kiszol­gáltatottat ábrázol, akiből „ez a rettentő szelídség és magárahagyatottság” sugárzik?

Igen, természetesen, hiszen Jézus Krisztusról van szó! Ki más tudná helyettünk és értünk e szelídség és magárahagyottság iszonyú terhét elviselni? Önnek igaza van, a szöveg közép­pontjában ez a rejtélyes kép áll. De ezzel a képpel együtt tu­lajdonképpen az a tény is, hogy ma, a mi világunkban ez a szelídség fölöslegessé vált – és ebből adódik itt az úgyneve­zett „magárahagyatottság”. A történetben nem az Isten-Atyá­tól a kereszten és fájdalomban elhagyott Isten-Fiúról van szó, én úgy látom, hogy e csodálatos képen Jézus egy tragikus, transzcendentális Isten-hős, akit most, éppen ebben a pilla­natban hagytunk el.

Michel Foucault egyszer azt állította, hogy mindan­nak középpontjában, amivel foglalkozik, a geográfia áll. Ön is erre törekszik? Könyveinek történetei siva­tagokban és sztyeppéken játszódnak, a városok pedig, mint New York a Háború és háború című regényében, szintén urbánus sivatagnak tűnnek, ahol az emberek szánalmas és szánalomra méltó életüket tengetik.

Azt mondanám, hogy mindig hihetetlenül fontos, hol vetjük meg a lábunkat. Honnan, milyen szinten gondolunk valamit a világról, honnan álmodjuk az álmainkat, honnan, melyik szintről veszítünk el aztán ezekkel az álmokkal együtt min­dent, vagyis mi az alapja a kijózanodásunknak. A talaj, az alap, a szint – egy ország, egy sivatag, egy város, egy falu, egy utca – azok a geográfiai tények, ahonnan például egy művész nekiindul a látomásaival. A föld, ahol a történeteink játszód­nak. Tehát mindig is: a hely, ami adott a számunkra. Emberi létezésünk kis körén belül kimondhatatlanul fontos, hogy mi­féle ország, sivatag, város, falu, utca az, ahol a hőseink élnek. Nagyon jól kell ismernünk a környezet adottságait, mert sok minden következik ebből. A virágok, az épületek, az állatok, a folyók, a sivatagok, az erdők, a hegyek és mindaz, ami a föld alatt rejtőzik – és persze az is, hogy milyen múltja van ennek a tájnak. Látsz egy tájat, ami éppen ebben a pillanatban üres és eseménytelen, de a múltja nélkül semmit nem fogsz megér­teni belőle. Foucault talán erre figyelmeztet minket.

A Magánszenvedély című elbeszélésében, amely Bach Máté-passiójára íródott himnusz, Ibn-al-Faradh sora­it idézi: „A zene bánat, amiért az ember az otthonát a mennyben elvesztette.” Mit jelent az Ön számára a zene?

Vigaszt amiatt, hogy ott fent valamit valóban elveszítettünk. Annak emlékét, hogy egyszer valamikor tudtunk valamit a fentről. Azt a tényt, hogy az „ott fent” kifejezés a 20. század vé­géig még az eget jelentette számunkra. Szép volt hinni abban, hogy a világ átlátható a mi szemünkkel és lelkünkkel. Hogy létezhetett olyasvalami a számunkra, ami elérhetetlen. Élet­fontosságú perspektívákat adott nekünk. Most az úgynevezett végtelent látjuk a világegyetemben, és tudjuk, hogy nem vo­natkozik ránk. Nincs értelme többé föltekintenünk, megcso­dálnunk a csillagokat és elborzadnunk a teremtés nagysága fölött. Lehajtott fejjel járjuk az utcákat, lehajtott fejjel állunk a sivatagunkban, és visszaemlékszünk Johann Sebastian Bach egyik mezzo-áriájára. Ennyi maradt. De ez legalább megma­radt. Ezt meg szabad siratnunk. Azt hiszem, ez nem szenti­mentalizmus. Nem. Sírni? Ebben a helyzetben? Ez a helyes.

Fernando Pessoa írta: „Igazságra és aszpirinra van szükségem.” Önnek mi hiányzik?

Fejfájás nélkül élni, és akkor önként le tudok mondani az igazságról és az aszpirinről is.

Egy korábbi regényében, Az urgai fogolyban az igaz­ság és az irodalom kérdését vizsgálja: „…ha […] hagyom a valódi dolgokat a maguk helyén, vagyis ha véges-végig ragaszkodni tudok az igazsághoz, akkor, de csakis akkor, a valóságon túliságnak az az úgyne­vezett vigasztaló fénye az itt alant felajánlott, nagyon is valóságos történet belső felszínéről […] mégsem marad majd el.” Miféle igazság lesz nyilvánvalóvá „a valóságon túliság vigasztaló fényében”?

Egy igazság a sok közül. Abban a regényben az irodalom hi­telességéről van szó. A legújabb regényem vagy elbeszéléskö­tetem, a Seiobo járt odalent szintén erről szól. Az utóbbi húsz évben azon fáradoztam, hogy irodalmi munkáim, amennyi­re ez csak lehetséges, a kézzelfogható valóság közelében ma­radjanak. Ez ugyanis elegendő, hiszen a valóságot is mintha mi költenénk. És ha valóban létezik olyasmi, amit „vigaszta­ló fénynek” nevezhetünk, mindig felvillan, akkor is, ha szigorúan ragaszkodunk a valósághoz.

Már ötvenhat éve tart ki a földön. Honnan az erő?

Nem közvetlenül Seiobótól. Amúgy sem szeretem a gyümöl­csöket, talán azért sem, mert régebben túl sokszor olvastam az Ótestamentum elejét. A forrás inkább, mint Bernhardnál, talán a nyelv, mert nekem sincs semmi egyebem, csak a nyelv, történetesen énfelőlem nézve a csodálatos magyar nyelv: nem tudtam, és ma sem tudok attól a tiszta potenciától elszakadni, ami ez a nyelv maga.

Hogyan tovább? Mikor bontják ki Seiobo istennő barackfái legközelebb a virágukat?

Pontosan háromezer év múlva.