Archív

Párizs-Szerelem

Le Tramway Eszter asztala

Röhrig Eszter tízrészes sorozatát indítjuk útjára. A címe magáért beszél, és itt most előszóban a szerző sorozatáról.

„ha zendül bűvös énekem,

az mind rabom lesz énnekem”

(Goethe: A patkányfogó, ford. Babits Mihály)

ÖnarcképAz utolsó tangó Párizsban egykoron és most, újra nézve is feszültségben tart. A szerelem alapképletét megérezni akkor és megérteni most, s közben egy életnyi idő telt el. A szerelem könnyen megy, míg az érzékek tobzódását éljük át varázslatos és magától értetődő szinkronicításban, de amikor az érzelmek, a másik értése kerülnének sorra, akkor belépünk a folytonos fázis-eltolódások örvényébe. Ebben a nagyszerű, ma is elevenbe vágó filmben – ha melodramatikusan is, de – vége szakad a történetnek. Az életben nem így van. Cipelünk magunkkal mindent, a végsőkig, mint Segantini festményén az időtől megfáradt nő a szánkón az ágas-bogas gyökerekkel körbefont farönköt.

Visszatérve Az utolsó tangó-ra, egyetlen pici részletet kérek el Bertoluccitól, azt, ami átvezet a való életbe, a Városba, és a felkavaró, örökké tartó Párizs-Szerelembe. A fiatal nő, a szinte még gyerek Jeanne, ki az imént mondott igent másnak, esküvői ruhában, agyonázva beállít a Marlon Brando játszotta Paulhoz s lágyan leomlik a bérelt lakás matracágyára, így szólván: szeretlek. A férfi a szomszédos helyiségben van. Csodaszép képek. Mindig fények, mindig nyitott ajtók láthatók ebben a lakásban— Paul átjön a szóra és ekkor, éppen ekkor a nő egy döglött patkányt talál maga mellett. E másodpercben kezdődik a kettőjük közötti szinkronicitás lebomlása. A nőt az undor, a férfit a látszólagos cinizmus és provokatív magatartás ragadja magával. A patkány, mint a mindenkori pusztulás és a halál-allúziója, ősrégi jel, ugyanakkor a párizsi valóság eleven része. Legalábbis ez a tűnékeny gondolat környékezett, amikor hosszú-hosszú évekkel ezelőtt a Pompidou kulturális központ közelében, más néven a Beaubourg negyed valamelyik utcájában járkálva egy kirakatra lettem figyelmes. Egyik oldalán egy pékség, a másikon egy café terasza, s magában a kirakatban egy kitömött, kövérkés, jókedvűen vigyorgó patkányt és egy vagy több doboz újfajta patkányirtó szert lehetett látni. Úgy éreztem, igen, megérkeztem és ez az én Párizsom. Közben vitt tovább a lábam a Saint Eustache templom felé. Látott ő sokakat, Molière-t és a leendő Madame Pompadourt, de nem hozzájuk, hanem a patkánygömbhöz jöttem. Éppen a hajdani piac felé néző oldalán, fönt, van egy bonyolult számlapú napóra, a napóra fölött egy patkánygömb. E díszítményt –mondják – nem sok helyen látni, négyet-ötöt ebben a katedrálisországban. A középkori szimbólumrendszer elasztikussága miatt sok fejtörést okozott, hogy mit jelenthet a kereszttel ékített földgömbre tapadó, azt rágcsáló egy, máshol négy vagy sok patkány. Nyugtalanító és kíváncsiságot ébresztő látvány. Nyakat nyújtóztató, mindenütt jó magasan van, itt is. Félretolom „A patkányok a bűnöket jelképezik, amelyek felemésztik a világot”—típusú magyarázatokat. A nekem tetsző felé gravitálok, öntudatlanul. Első találkozásom az engem eligazító szavakkal a carpentras-i Saint Siffrein katedrális déli (Zsidó) kapuja fölötti patkánygömbről, ott helyben, így szólt: „… a patkánygömb azt jelenti, hogy az idő mindent felemészt, és kérlelhetetlenül tartunk a halál felé”. Igen, ez jó lesz, itt keresek tovább. Nem az idő vasfoga, a patkányfog az idő, amely mindent elpusztít. Morzsolom, emésztem magamban az ismeretlen messzeségekből üzenő, érthetetlen latin mondatot: ”tempus edax rerum” („a minket elpusztító idő”).

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top