Archív

Képzelt csoportkép magyar Nobel-díjasokkal

kugli

Most pályázzak a saját ötletem megvalósítására? – kérdezi Kligl Sándor szobrászművész, a magyar és magyar származású Nobel-díjasok szegedi emlékművével kapcsolatban.

Valószínűleg már nem lesz emlékműve Szegeden a magyar és magyar származású Nobel-díjasoknak. Az egész alakos portrékból álló szoborcsoport tervét – Kligl Sándor szobrászművész ötletét – tavaly júniusban mutatta be a városi közgyűlésnek Gyimesi László tanácsnok (Fidesz-KDNP). Sürgősségi előterjesztéssel kérte, döntsenek a képviselők a megvalósításról, mert szorít az idő: 2013-ban, Szent-Györgyi Albert születésének 120. évfordulóján jó lenne felavatni. Az ülés előtt az MSZP és a Szabad Város Egyesület sajtótájékoztatót tartott a helyszínen, Hogyan juttassunk 60 milliót a baráti szobrászművésznek? címmel. Példátlannak nevezték, hogy pályáztatás és előzsűriztetés nélkül akarnak a fideszesek ez ügyben dönteni. A jobboldal viszont azon háborodott föl, hogy a baloldaliak politikai céljaik elérése érdekében már Kligl Sándort is bántják. Nem csak politikai természetű kérdések adódtak: biztos, hogy ez a képzeletbeli, sohasem létezett csoportkép így bronzba önthető? Miért tizenhárman állnak a maketten, ha valójában tizenhatan vannak? Megkérdezte a szobrász az élőket, akarnak-e szerepelni rajta; mit szólnak a már elhunytak hozzátartozói? A közgyűlés végül – szavazategyenlőség miatt – napirendre se vette a témát. Szeptemberben Gyimesi azt javasolta, Mihály Árpád, Kligl Sándor és Tóth Sándor meghívásával írjanak ki pályázatot a megvalósításra. Ez azért hiúsult meg, mert Mihály Árpád és Tóth Sándor is rövidnek találta a három hetet a határidőig. A kezdeményezés megrekedt, így most a kérdések nem annyira érdekesek. Kligl Sándor szobrászművész válaszai annál inkább.

– Az ötlet úgy született, hogy 2008-ban két helyre is kértek tőlem Szent-Györgyi Albertről portrét, mellszobrokat. Böngészve az adatokat, láttam, hogy fontos évforduló közeleg, hiszen 2012-ben hetvenöt éve lesz, hogy a kutató szegedi tudósként megkapta a Nobel-díjat. Itt lenne az ideje, hogy megörökítsük a többiekkel együtt, egy szobron. Nem hiszem, hogy sok ország büszkélkedhet ekkora csapattal. Ez az emlékmű a magyarság sorsát is ábrázolja, hiszen a legtöbben innen eltávolodva tudtak csak kiteljesedni. Tőlem függetlenül vetette föl az előző közgyűlésben Péter Szilveszter képviselő az emlékmű ötletét: egy emlékparkét, mellszobrokkal. Ilyen azonban sokfelé van már az országban, legközelebb Ópusztaszeren, az emlékparkban, az Árpád-házi királyoké. Az ilyen levágott fejek gyűjteménye mégsem olyan izgalmas, mint az egész alakos portrékból álló csoport. Én köztéri szobrász vagyok, folyamatosan készítek terveket, ezek egy része megvalósul, a többi az asztalfiókban marad.

– Ha minden simán megy, öt figurát már idén föl tudtunk volna állítani, jövőre pedig a többit. A koncepcióm szerint Szent-Györgyi Albert ülne középen, mert szegedi, és mert ő volt az első, aki magyarországi tudósként kapta meg a díjat. Lépcsőzetes talapzatot képzeltem el, ezen állnak, illetve két padon ülnek a díjazottak. Fölkészültem belőlük, megnéztem, milyen termetűek. Vannak köztük ilyen aprók is, mint én. Egy százhatvan-százhetven centis ember szabad téren, pontosan megmintázva kisebbnek hat, megeszi a levegő, főleg, ha ül. Ezért az életnagyságúnál valamivel nagyobb figurák lennének. A tervbe vett helyszín a Fekete Ház Múzeum mögötti, elhanyagolt terület, amelynek a háttere építészetileg zavaros. Ezért, és azért is, mert a bronz szobor sziluettje jobban érvényesül világos háttér előtt, fehér kőből drapériaszerű háttérre gondoltam, mintha egy ünnepi csoportképhez ülnének modellt. Föl lehet írni a nevüket a drapériára, a díjak átadásának évszámait, és ezen a felületen megjelenhetne a Nobel-díj plakettje is, nagyban. Köztük lenne hely, oda lehetne ülni közéjük. Lehetne, de szerintem nem lesz belőle semmi, pedig a pénz is megvan rá.

– Ez a bruttó 60 millió forint elég nyomott ár, azóta 2 százalékkal nőtt az áfa, amit le kellene nyelni. Érdekes, hogy az ellenzők egy része szerint ennyi pénzből nem lehet megcsinálni, mások szerint ez túl sok erre célra, inkább ennivalóra kellene költeni. Ezzel a véleménnyel nem nagyon lehet vitatkozni: jó, akkor nem kell szobor, és nem kell semmi… Én azért tudnám mindenestül ennyi pénzből elvégezni, mert az öntő is én vagyok, az ember önmagát zsákmányolja ki. Tőlünk nyugatabbra ha egy egységbe kerül a szobor kivitelezési költsége, akkor négyszer annyit kap a művész. A szoborcsoport esetében alig lenne honorárium, örülnék, ha megvalósulna. Normális, higgadt iparos ilyet nem vállal, de bennem hetven feléis van még tettvágy és hiúság. Valamikor teniszeztem, szerencsére időben abbahagytam, de ezért áll közel hozzám ez a hasonlat: Venus Williams egy szervájáért többet fizetnek, mint nálunk egy köztéri szoborért.

– Jellemző, hogy a baloldal így állt hozzá, hogy rögtön a nyet jutott eszükbe, meg a pályáztatás. Folyamodjak a saját ötletem megvalósításának lehetőségéért? Ez már majdnem olyan, mint ha a kiadó, amelyik megkapja a János vitéz kéziratát, kiírna egy pályázatot, hátha valaki jobban meg tudja írni a történetet. Mintha Gregor Jóskának annak idején mindig pályáznia kellett volna egy szerepre, mert hátha portás is megtanult énekelni, és jobb nála. Vagy Erkel megírja a Bánk bánt, de a zenei kiadó úgy dönt, hogy egy túrót, mert valaki biztosan jobb zenét tud írni erre a szövegkönyvre? A pályáztatás sok esetben hasznos, és úgy fest, mintha mindig igazságos lenne, miközben sokan megtalálják a módját, hogy visszaéljenek vele. Sok pályázaton indultam, és meg is nyertem jó néhányat, de amikor nem sikerült, eszembe nem jutott volna, hogy az unióhoz forduljak segítségért. A pályázat hasznos a fiataloknak, de aki már letette a névjegyét, az előrébb léphetne. Annál is inkább, mert pályázattal kiválasztott szobortervekből is készülhetnek rettenetek, ezt mindenki tudja. Egy ilyen kiírásra is simán lehet szépen polírozott fém- és kőgörcsöket csinálni, és aztán csak ideológiát kell találni hozzá, és minden rendben. Én is kitalálhattam volna 13 vagy 16 felkiáltójelet, azzal, hogy nesztek, ez a magyar Nobel-díjasok emlékműve, Numero egyes a címe.

– Tizenhárman vannak rajta most. Ez polémiák tárgya, lehet vitatkozni azon, ki magyar jobban vagy kevésbé, mert sokan a Trianon előtti Magyarország területén születtek, aztán eltávolodtak. Kérdés, mennyi közük van ehhez a mai országhoz – de az ugyanilyen kérdéses, mennyiben hasonlít ez az ország az akkorira, vagy a Trianon utánira, amikor romokban hevert a gazdaság, az állam mégis iskolaprogramot indított, Szegedre költözött és fejlődött a kolozsvári egyetem, és a képzőművészet meg az irodalom is aranykorát élte. Itt nálunk az emberek sorsához nagyon hasonló a szobroké. Én nem érzek problémát, és szeretnék minden magyar és magyar származású Nobel-díjast megmintázni. Az más, ha valaki nem akar szerepelni ebben a társaságban – bár néhány éve velem készíttették Kertész Imre születésnapi ajándékát is.

– Magától értetődő, hogy nem fogok belebetegedni ebbe a szoborhistóriába. Bár készítek érmet, kisplasztikát is, és rajzolok meg festegetek, mégis inkább köztéri szobrász vagyok, ami végső soron folytonos közszereplés. Ezzel tisztában voltam a kezdetektől, el kell viselnem mindent, ami együtt jár vele. Azért fontos megemlíteni, hogy annak idején az úgynevezett nagy politikai szobrok elkészülését nem kísérték cirkuszok. Laikus számára tűnhet úgy, hogy a képzőművészet sokkal inkább a közbeszéd része, mint régebben. Ez csak látszat. Amikor az alaptörvény díszalbumába megrendelték azokat a képeket, kiborult a szakma, volt nagy botrány. Megnéztem az elkészült munkákat, és volt közöttük néhány jó, a többi meg simán elment, nincs semmi gond ezzel a sorozattal, és a honorárium sem volt akkora, hogy ez a cirkusz indokolt lett volna. Megalázták azokat, akik állami megrendelésre dolgoztak – mintha a művészettörténet nem arról szólt volna az elmúlt néhány száz évben, hogy a mecenatúra határozta meg, mi készül, festmények, szobrok, templomok, katedrálisok, a művészet pedig, hogy milyen minőségben. A Mediciek nem támogatták és nem pályáztatták, hanem helyzetbe hozták a művészeket. Közel sem alakultak problémamentesen azok az együttműködések, mégis eredményesek voltak. Állami megrendelés volt a szegedi Szent István és Gizella szobrom a szocialista városvezetés idején, és a világháborús emlékművem is nemrégen, a szélfútta katonák. Mese, hogy jönnek a magánmegrendelők, vagy ha jönnek, akkor a lehető legkevesebbet fizetnének, lehetőleg semmit.

– Most a Budapesti Csatornázási Művek keresett meg, velem készíttetik az összes új csatornafedőt. Igen, a kollégáim mondhatják, hogy a megfelelő helyre kerültem… Tömegáruról van szó, ezek többnyire vasöntvények lesznek, illetve a sétálóutcákban nemes anyagból öntik. Az évtizedek óta ismert formán változtattam, de budapesti motívumok kerültek rá, kalligrafikus sorminták.

– Nem vagyok Fidesz-tag. Egyébként pedig mi köze van ennek az egésznek a Fideszhez? Hol dédelget engem a Fidesz? Azt gondolom, hogy a Nobel-díjasok emlékműve esetében is a kollégáim szállítják a muníciót a politikusoknak a háttérből. Kijutott már nekem egy-két ordenáré gyalázatos pimaszság, úgy látszik, pusztán irigységből, mert én nem járok zsűrikbe, és eszemben sincs, hogy mások munkáit megbíráljam, vagy az újsághoz rohanjak, hiszen attól én nem készítek jobb szobrokat. Sohasem felejtem el, hogy amikor dolgoztam az egyik munkámon, odajöttek mögém és elkezdtek fényképezni – de nem köszöntek. Akkor hőbörögtek volna, amikor a Lenin-szobrokat állítgatták, amikkel most tele vannak a szobortemetők.

– Nem, nekem nincs Lenin-szobrom. Mondták azt, hogy Hódmezővásárhelyen enyém volt az ülő – ezt ott triviálisabban hívták – Lenin, pedig nem én mintáztam. A Lenin-szobros felkérésekre simán nemet lehetett mondani, csakhogy nagy volt a kísértés, mert elég jól fizettek érte. Felkérésem nekem is volt. Makón, a Lenin Termelőszövetkezet szerette volna a székházára a vezért, de én inkább egy hagymafüzért képzeltem el, vörösrézből. Volt nagy vita belőle, mondták, micsoda szemtelenség, hogy a szobrász nem azt csinálja, amit kérnek tőle, de ült ott egy idősebb pártember, aki jókat szórakozott végig, aztán azt mondta: „de hát elvtársak, maguk hagymát termelnek, nem Lenint!”

Magyar és magyar származású Nobel-díjasok

Lénárd Fülöp (fizikai, 1905) , Bárány Róbert (orvosi, 1914), Zsigmondy Richárd (kémiai, 1925), Szent-Györgyi Albert (orvosi, 1937), Hevesy György (kémiai, 1943), Békésy György (orvosi, 1961), Wigner Jenő (fizikai, megosztva, 1963), Gábor Dénes (fizikai, 1971), Daniel Carleton Gajdusek (orvosi, megosztva, 1976), Milton Friedman (közgazdasági, 1976), Elie Wiesel (béke, 1986), Polányi János (kémiai, megosztva, 1986), Harsányi János (közgazdasági, megosztva, 1994), Oláh György (kémiai, 1994), Kertész Imre (irodalmi, 2002), Herskó Ferenc (kémiai, megosztva, 2004).

Előzmények

Görgey Gábor válasza

Csaplár Vilmos válasza

Bozóki András válasza

Szőcs Géza válasza

Hiller István válasza

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top