A 43. Filmszemle zártkörű vetítésén mutatták be a filmet. Szerepelt is a szemlén, meg nem is, mint a népmesékben.[Podmaniczky Szilárd filmkritikája]
Egy asszonyt harmincévi házasság után elhagy a férje, az asszony összeomlik, pongyolában és szabóollóval a kézben járja a várost. Kórházba szállítják, hogy kipihenje magát, miközben a családja kocog az események után. Az asszony másnap reggel megszökik, és ahogyan az egészséges énje parancsolja, kilép a problémából, de páros lábbal. Elindul a vakvilágba, végül kisebb-nagyobb női kalandok hátán eljut Isztambulba. Isztambul más világ, a Boszporusz egyik partja még Európa, a másik már Ázsia, de mindenképpen muszlim világ. Más szokások, más arcok.
Lehet-e új életet kezdeni, és hogyan? Ez az alapvető kérdés egy életben legalább egyszer eléri az embert. Ha tud rá válaszolni, és tud váltani, nyert. Bár nem biztos. A film erre már nem ad, nem akar választ adni, a film számára az új élet lehetőségének kibontása a dráma.
Török Ferenc új filmnyelvet próbál, legalábbis az eddigi saját nyelvéhez képest mást – írom ezt, mint a Szezon című filmjének társ-forgatókönyvírója. A Szezon a nagy dumák, a nagy buli, a fiatalok kalandvágyának folyamatos eróziója egy kis országban, ahol a kiszakadás iránti vágy magában hordozza a hely szellemébe kódolt kudarcot.
Ebből a szempontból az Isztambul is „kalandfilm”, a zsigeri megújulás és elvágyódás lélektani motorja hajtja, viszont a Szezonhoz képest sokkal vékonyabb a jég, egy fiatalember még nem töri úgy össze magát a pofára esésben, mint egy, a kapuzárás éveiben kulcsát vesztett asszony, aki alól kifarolt az élet.
Az Isztambulban jóval kevesebbet bízott a rendező a nyelvre, ami úgy általában a magyar filmeknél a túlbeszéltség kalodája. A magyar film valahogy európaivá válik, ha nem beszélnek benne. Tekintetek, találkozások vannak, s hogy mi is burkolózott metakommunikációba, kitaláljuk. Engedik a szereplők érezni magukat, főként az asszony, a fia és az isztambuli majdnem szerető, Halil elképesztőt játszik.
Egy másik rendkívül hasznos eljárást is alkalmaz a film: nem a párbeszédből tudjuk meg, mi történt, hanem a következményekből.
Apa, az igazi magyar apa, akinél rendesen működik a deheroizált, ironikus magyar nyelv, szóval, az apa, kiküldi a fiát, hogy hozza haza az anyját, állja a cehet. A fiú kimegy, árkon-bokron át megpróbálja hazavinni az anyját, aki a fia látványától, az otthon gondolatától is menekül. Az isztambuli motelben az asszony melletti szobában lakik egy nagycsaládos török férfi, Halil, aki finom, de szenvedélyes udvarlással próbálja bekeríteni a megfáradt szépasszonyt. A film kerüli a csapdákat, nem akarja olcsó keféléssel kivezetni a filmből az erotikus feszültséget. Mindvégig kivár. Az asszony lelki frissülése Halil baráti társaságában napról napra bontakozik ki, és ekkor állít be a fia. Az asszony menekülne, de nincs kiút. Attól, hogy elhagyta az otthonát, ez a srác még mindig a fia. Nincs hangos civódás, csak szemvillanások, tapintható dráma. Hazaindulás előtt állnak, a fiú hajthatatlan. Fekszenek az ágyon, nézik egymást. Nem szólnak egy szót sem. Ám a fiú mégis egyedül érkezik haza a repülőtérre. Hiszen ismerjük a klisét a megértő fiúról és a bánatos szépasszonyról. Nem kell megmutatni. Tudjuk, lejátsszuk magunkban.
A film minimalista eszközeiben rejlik különös szépsége. Olyan, mint az utolsó képsorokon megjelenő kappadókiai sziklák. Fenségesek és természetesek. Ahányszor megnézzük őket, mindig mást látunk bennük, vagyis ugyanazt az ezerarcú titokzatosságot.
Színes magyar-holland-ír-török film
Rendezte: Török Ferenc
Forgatókönyv: Török Ferenc
Fényképezte: Garas Dániel
Producer: Kántor László
Zeneszerző: Lance Hogan
Vágó: Annelotte Medema
Szereplők: Johanna ter Steege, Lukáts Andor, Yavuz Bingöl, Varga Norbert, Tenki Réka, Bánfalvi Eszter, Padraic Delaney
Gyártó: Új Budapest Filmstúdió
Hossz: 99 perc
{jcomments on}
