Archív

Házi szalámi

salami 4

“Zsolti, Teca, szent ég, mi lesz most. Semmi. Így születik a legenda.” [Bakos András tárcája]

Egyszer nagyobb társaság volt náluk, férfiak és nők, régi, új barátok vegyesen. Férjének telefonja megszólalt a borostyán hátú kártyalapok mellett, ő pedig odakapott és kihangosította, kis szertelen szőke.

– Velem ezt nem lehet ám megcsinálni! Hallod? – kiabálta egy nő, sivítva kanyarodott vele a villamos valahol.

– Ó, hát ez elég ciki – így ő, megkomolyodva. Férje nem nézett föl, csak nagy erővel kinyomta a telefont, inogott még egy ideig az asztalon. Aki épp beszélt az asztal fölött, engedelmesen mondta tovább, amibe belekezdett, mások örültek, hogy nem kell megszólalni. Csak később, otthon lehetett ámuldozni, hogy ez bizony néha így történik, és hogy Zsolti, Teca, szent ég, mi lesz most.

Semmi. Így születik a legenda. Ezekről a házasságokról a közelebbi és távolabbi ismerősök is tudják, mitől maradtak mégis egyben, és hogy mi is ez tulajdonképpen, új érzéketlenség vagy békebeli érzékenység. De hát nem ez lenne a normális? Nem? Képzeld, amikor a férfi este hazaér, és csapzottabb, mint máskor, felesége összeborzolja a haját: „ez most fiatalabb lehetett, mint a múltkori, apukám, vigyázz az egészségedre!” És nevetnek, vagy nem, mindegy; a gyerek persze sohasem.

A legenda szerint egyszer olyan disznóvágás volt, hogy a víz megfagyott mosás közben a megpörkölt, tisztára csutakolt bőr hajlataiban. Csak egy első és egy hátsó sonkát hagytak, a többi értékes hús ment a paprikás szalámiba. Este apa fedetlen fejjel áll az üstház mellett, már a zsírt süti. Anya kiviszi utána a déditata kucsmáját, nehogy megfázzon. Rá is adná, de apa nem akarja fölvenni, elrángatja a fejét. Nézik őket a kiskonyhából, mint egy óvodás pantomim-műsort, és nevetnek rajtuk. Anya ledobja a földre a sapkát és bejön. Vörös a szeme. Amikor apa is bejön, csöndesen megkérdezi tőle:

– Különben meg, hova játszottad el a gyűrűdet?

A gyűrű eltűnt, apa nem nagyon tudja, hogyan, mikor. Kitart amellett, hogy reggel még megvolt az ujján, sose veszi le. Baromira nyugodt, anya nem. Még mindig lehetne úgy is, hogy évődnek, pedig már ki tudja, mióta nem.

„Az a gyűrű aztán végképp betette a kaput”, ez a magyarázat terjedt el közel és távol. Egy hajnalon az asszony a konyhában ült, félálomban szelte a szalámit a szendvicshez, a kislány is fölkelt már, itta a teát, amikor megkoccant a kés.

– Anya, nézd, egy gyűrű! – ámult a gyerek.

– Az hát. Jóapádé. Belegyúrta az ujjáról a húsba – így az asszony. Aztán hozzámondta, mert az igazságot még mindig nagyon szerette – : Véletlenül.

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top