A sárga csillag körül egyetlen bolygó keringett, kék oxigénburokba takarózva. A hajó kapitánya ellenőrizte a koordinátákat, majd utasítást adott az égitest elpusztítására. – [Böszörményi Gyula egypercesei]
A csillaghajó kilépett a hipertérből. A sárga csillag körül egyetlen bolygó keringett, kék oxigénburokba takarózva. A hajó kapitánya ellenőrizte a koordinátákat, majd utasítást adott az égitest elpusztítására. A fémburkolatból óriási, virágra emlékeztető szerkezet bújt elő, és lassan megcélozta a kék bolygót.
– Muszáj? – a kérdést hangszórók közvetítették a kapitánynak, aki döbbenten hallgatta.
– Te nem szoktál ilyen kérdéseket…
– Most szokok – szólt a hang, és gazdája mintha nevetést nyelt volna el – Ugyan csak gép vagyok, a csillaghajó agya, mégis meg kell kérdeznem: valóban muszáj elpusztítani ezt a bolygót? Nézd, milyen szép!
– Tudod, hogy a Tanács le akarja csapolni ennek a csillagnak az energiáját – válaszolt a kapitány – A bolygó útban van a gépeinknek, és úgyis elpusztulna, amikor…
– Szondázom a felszínt – vágott közbe a géphang – Jé, élőlények vannak rajta! Kivetítem, nézd!
Csodás erdők, rétek, érdekes állatok jelentek meg a képernyőn. A kapitány elfordította a fejét.
– Tűz!
– Nézd, vízesés! – recsegték a hangszórók – Ez gyönyörű! Ott meg bundás emlősök, amik épp vizilényeket fognak! Milyen aranyosak a kicsinyeik. És ezek a tengerek, hegyek… Nézd már!
– Megzavarodtál – üvöltött a kapitány.
– Semmi bajom, csak tetszik – válaszolt az agy – Kristálytiszta levegő, hófehér felhők. Mint… mint a ti régi meséitekben.
– Tűz!
– Nem! – a gép megmakacsolta magát – Soha!
– Így is jó – mondta a kapitány, és vigyázva, hogy ne nézzen a képernyőn futkározó kecses állatokra a zuhatag közelében, kézi vezérléssel sütötte el az ionágyút.
– Teljesen őrült ez gép – morogta aztán, elégedetten állapítva meg, hogy a bolygó immár atomjaira hullt.
{jcomments on}
