Egy rövid, de velőséletrajzzal indítjuk útjára Adamik Lajos Gasztroblog című rovatát.
Anyai nagyapja jászberényi hentesmester volt, aki szerette a mesterségét, de a jó bort még jobban. Mikor már mindenét, a legeslegutolsó húsakasztó horgát is elitta, hitelezői elől a Gellért-hegyre menekült, ahol – honnan lehetett fegyvere? – szájba lőtte magát, így akart véglegesen szabadulni tőlük. Akkor is túladagolhatta a célzóvizet, elvétette a lövést. Kórházba vitték, ápolták, fölépült. Néhány év múlva ugyanott tartott, de most már nem a Gellért-hegyre, biztosabbra ment. Kötelet fogott, felakasztotta magát. Így távozott el egy ősi, iráni mészárosdinasztia utolsó sarja anélkül, hogy unokája megismerhette volna, és átadta volna neki mestersége titkait. Pedig jó lett volna téblábolnia a boltjában, látnia munka közben, amint húst bont, kolbászt töm, szalonnát abál vagy tepertőt süt, szaladnia hozzá iskola után, és hagymás vért falatoznia vele a nagy vasserpenyőből.
Jó lett volna – de mostanában ilyen időket élünk. Rendre elbuknak az értelmes projektek.
{jcomments on}
