Archív

Mi lapul a csipkerózsabokorban?

Isznak, ahelyett, hogy ennének. Esznek, ahelyett, hogy megölelnék egymást. Megölelik egymást, ahelyett, hogy szeretkeznének.[Szeles Judit prózája a Jávorszarvaslesen]


Előzmények


The Dubliner

A férfi a nővel saját életéről, vágyairól, érdeklődési köréről beszélget. Az egyik gondolat a másikat szüli, és egy idő után rekonstruálhatatlanságig kusza lesz a társalgás. Ami állandó, az a mosoly mindkettejük arcán. A férfi nagyon szépnek tartja a nő mosolyát. Zavarában a nő is rágyújt. A férfi nem szokott mosolyogni. Most tanulja.

A cigarettafüstben minden elveszíti körvonalait. Ebben a kontúrtalan világban tűnik fel egy vörös hajú lány. Megáll az asztaluk előtt, és hevesen magyarázni kezd. Egyikőjük sem fogja fel először, hogy milyen nyelven is beszél, pedig a férfi ért dánul. Nem dán tehát. Amikor a lány, aki nem különösebben szép, rájön, hogy nem értik, angolul folytatja, és a férfihoz fordul, hogy tulajdonképpen csak annyit akart mondani, hogy a férfival itt ülő hölgy gyönyörű.

Mosdó

Mindketten lemennek a mosdóba. A férfi egyenesen megy, a nő balra fordul az előtérben. A férfi vécé kicsit piszkos, a falak össze vannak karcolva a piszoárok fölött. A női vécében a fülke ajtajára és oldalára üzeneteket firkáltak főleg dánul, svédül és angolul. Valaki oroszul azt írta, hogy “Szeretlek, Lenin!”. Az ajtó retesze rosszul zár, a kilincs is lötyög. A nő a tükörnél megigazítja a haját. Az előtérben vár a férfira. A falra képet festettek. Egy zsúfolt belváros tömbházzal, taxival, kocsmával. Soho. Emberek mindenféle tarka ruhában: fehérek, feketék, sárgák, vörösek. A férfi fekete velurcipőt, fekete vászonnadrágot, karamellszínű hosszú ujjú pólót visel. Egyszerű, de finom. Felsietnek a nyikorgó falépcsőn. Visszatérnek a sörökhöz. Prince cigarettát szívnak.

Van valami, amit a zivatartól is lehet tanulni. Ha váratlanul záporba kerül az ember, megpróbál nem elázni, és gyorsan futni kezd az utcán. De végig a házak eresze alatt mégis vizes lesz. Ha az ember a kezdettől fogva határozott, nem fog zavarba jönni, bár elázni elázik. És ez igaz mindenre.

Koppenhága, Bali étterem

A férfi kedvenc étterme nincs nyitva. Kénytelenek másik éttermet választani. A férfi valami igazán különlegeset akar a nőnek mutatni, hogy emlékezetes maradjon ez a délután. Még bali ételt egyikük sem evett. Nem is tudják, Bali hol van. A férfi valami kínaiszerűt vár. A nő kígyókat, egzotikus gyümölcsöket képzel. Az étterem az emeleten van. A lépcsőházban vörös falikárpit. Félhomály. Fent kevés a fény, főleg mécsesek fénye. Furcsa szobrok: a jóltápláltság aranyozott szobra, fekete elefántok, színes madarak. A teremben a fekete és a vörös az uralkodó szín. A pincérek hagyományos zsakettben, de mind keleti arc. A vendégek nem illenek ide: kipirult, unalmas skandinávok, nagy szakértelemmel piszkálják villájukkal a zöldséges rizset.

A nő háttal ül az ablaknak, ellenfénybe. A férfi szemben az ablakkal. Az étterem valahogy egy kupleráj hangulatát idézi. Mindketten kólát rendelnek az étel előtt. Éhesek. Isznak, ahelyett, hogy ennének. Esznek, ahelyett, hogy megölelnék egymást. Megölelik egymást, ahelyett, hogy szeretkeznének. Szeretkeznek, hogy helyettesítsék a boldogságot.

A férfi háta mögött többször is elvonul egy nagydarab dán rocker. Magas termetű, az izmait módszeresen kifejlesztette, a karja tetovált. Bamba a tekintete. Szőke paraszt. A nő egy szavát se érti. Hol a férfit nézi. Hol az eldöngő parasztot. Evés közben valami tompa nehézkedés telepszik a párra. Nem beszélnek. A délután ópiuma lelassítja az érzékeket. A dán időközönkénti feltűnése ad valami ritmust ennek az álomnak. Bali, Koppenhága étterem

* * *

Malmö, 2001. augusztus 4.

Délután. A spanyol étterem. Nádkerítés. Forgalmas utcában. A kinti teraszon nem ül senki. A kerítés tövében magasra nőtt rózsaszín és piros mályva. A nő és a férfi egy hosszú tölgyfa asztalnál ülnek egymással szemben. A nő azt a helyet választotta, ahonnan jól lehet a forgalmas utcát látni. A férfi beszél hozzá, ő pedig az egyik sárga épület ablakait nézegeti. Az egyik ablakban egy nő jelenik meg időközönként.

– Mit látsz? – kérdezi a férfi.

– Egy nő takarít ott a negyediken.

Régi, magasfalú bérház. A nyitott ablakban egy darab ronggyal vagy hímzett terítővel a kezében fel-felbukkan az asszony. A port a forgalmas utcára szórja. Majd eltűnik és többet nem jön elő.

A férfi fokhagymás pirítóst rendelt előételnek. A nő az egyik pirítós alatt egy rövid fekete hajszálat talál, de a zöldségdíszek közé húzza, hogy ne kelljen csalódnia a férfinak az egyik kedvenc éttermében. Talán még a pincért is hivatná vagy elmennének máshová, és ez csak fölöslegesen megzavarná azt a harmóniát, ami kezdett kialakulni itt, a tölgyfaasztalnál, a takarító asszony ablakával szemben, a nagyforgalmú, zászlókkal feldíszített utcában, a mályvák tövében, a férfi és a nő belsejében.

Négy-négy szelet. Finom mozdulatokkal szertartásosan megkent pirítósok tűnnek el a férfi és a nő szájában. Citromos ásványvízzel.

Az étterembe folyton fiatal fekete hajú fiúk járnak be. A zajban, a férfi szavai közé be-bekövetelődznek az ismerős szavak.

– Mit nevetsz?

A nő csak annyit mond, ezek perzsák, nem spanyolok. És hozzáteszi, nem fogja perzsául megköszönni az előételt, semmiképpen nem tenné ki a pincért ennek a megaláztatásnak. De a helyzetet mindenképpen mulatságosnak tartja.

* * *

Az Északi-tenger partján a homok hideg, nedves és a homokszemcsék igen aprók. A felszín porszerű, és mindenbe beleeszi magát, amivel csak kapcsolatba kerül, legyen az meztelen talp, nadrágszár, táska, pléd. Nem lehet kirázni, kimosni, kikefélni, kidörzsölni. A finon kis szemcsék egyre beljebb hatolnak az anyagba, s ott bent maguknak helyet csinálnak, otthont, először csak alig-alig irritálva a befogadót magát.

A levegő hűs, de nincs tengerszag. A kagylók kicsik, héjuk vékony, a víz állandóan mozog, de üres és íztelen. Az Északi-tenger nem néz ki tengernek. Mintha egy élettelen hatalmas tó lenne, amin fehér vitorlások himbálóznak.

A kavicsok aprók. A szél hideg. A dán partok irányában egy atomerőmű. A soha ki nem mondott fenyegetés.

– Sajnálom – mondja a férfi. – Én csak egy egyszerű halandó vagyok. Az intellektuális játékok okos embereknek vannak. Nem, a szójátékokkal nincsen semmit bajom. De a szavakat sokféleképpen lehet értelmezni – mint amikor az ember valamilyen irodalmi alkotást olvas, és megpróbálja a szerzőt értelmezni. Fontos, hogy világos legyen a mondandónk, különösen ha az ember a barátaival beszélget… Nem hiszem, hogy a szavak jelentésén akarnak töprengeni, az embereknek erre nincs idejük…Ez csak téged szórakoztat. Már eddig is tudtad, hogy könnyű félreérteni téged, és ennek te magad vagy az okozója. Csöndben maradsz, rendben, de szeretsz célzásokat tenni, ez is egyértelmű. Rendben, megpróbállak megérteni, és szép tóled, hogy nem akarsz megsérteni.

A férfi rágyújt egy cigarettára, és köhög.

A horizonton egy hatalmas tankhajó vesztegel. A levegőben vadrózsaszag. A homokszemcsék a bőrben és a nyálkahártyán egyre mélyebbre karcolnak. Délen, Oskarshamnnál is van egy atomerőmű. Egy-egy bástya az üldözési mániánk körül. A csipkerózsabokrokban nyulak lapulnak. És hamarosan bagzani fognak, mindegy milyen évszak is van.

(folytatjuk)

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top