Archív

Szerepcsere

Kp1451

Orvosok egymásközt. [Szy Katalin Pszicho-Logika rovata]

Kovács doktor alig kapott levegőt. A sprőd takarót nyaka alá gyűrte, hogy több oxigénhez jusson. Merev szemgolyókkal figyelte a kórterem ajtaját, várta, hogy belépjen a kollégája, megmentője, a pulmonológia osztályvezetője. A jó nevű professzor szaktudásában bízott egyedül. Súlyos betegsége után nem kutakodott. Amit harminc éve tanult róla az egyetemen, már nem aktuális. Így fészkelhette bele magát a jó beteg szerepébe, aki követi a kezelő utasításait, nem bírálja felül az orvosi döntéseket, nem kontrollálja és szorongatja az egészségügyi dolgozókat szakszavakkal. Elengedte egész személyiségét átható negyven éves foglalkozási szerepét, amelyben a csípő, fartájék, a combok kisugárzó fájdalmaitól szabadította fel embertársait, reumára, köszvényre, lúdtalpra adott megoldást. Ő mindig fitt volt, sportos, mozgékony, jó cégére orvosi szaktudásának. Ám tavaly köhécselni kezdett, hónapokig halogatta, hogy orvoshoz menjen, majd a tüdőosztályra került súlyos állapotban.

Még tíz perc és itt a nagyvizit – nézett az órájára. Az asztalkájáról levett egy noteszt, ceruzát és jegyzetelni kezdett.

Nem esik jól az ebéd.

Rekedtség

37,5 tegnap este óta

Légszomj

Mit ehetek?

„A” diéta? Vélemény?

Hány napos a kezelés, mellékhatások?

Még lett volna néhány kérdése, de három koppanás megszakította önmagára irányuló figyelmét. Három, szünetekkel elválasztott koppantás, amiben benne volt az alázat a beteg orvossal szemben. Együttérzés, tapintat és talán félelem is, hogy a gyógyítót sem kíméli a halálos kór.

A tüdőgyógyász professzor, Kiss doktor megállt a küszöbön, ránézett az ortopédusra, aki fejét hátravetette a takarójára, légzése sípolóvá vált, kettőt köhhintett, majd zsebkendővel többször megtörölte száját. Nagyot sóhajtott, s nagy erőket mozgósított, hogy kissé megemelve fejét, feltolva csípőjét, alkalmas legyen a listája felolvasására. Az erőlködéstől homloka összegyűrődött, szemrése beszűkült, egy kicsit nyögött is, majd a „félisten” kollégájára nézett. A tüdőgyógyász jobb lábával lépett egyet, csípője megbillent, egy alig látható ferde u betűt rajzolt a levegőbe, bal lépés, majd újra a ferde u betű a jobb csípőjével, egy könnyedebb bal lépés, és az ágy fém kapaszkodójának dőlt megkönnyebbülve.

– Hogy vagy Jánoskám?

– Te hogy vagy, Péterkém? Lépjél csak kettőt az ajtó felé! – szedte össze minden erejét a felüléshez az ortopédus, és erősen koncentrált, míg a professzor lassan elindult az ajtó felé a levegőbe kanyarított u betűkkel.

– Vissza! – hallatszott az utasítás az összegyűrt ágyból, s vizitorvosai komoran figyelték a rendellenes mozgású főnöküket.

– Coxarthrosis. Voltál már orvosnál?

– Még nem – görnyedt össze szégyenkezve Kiss professzor.

– Krepitáció? Van?

– Igen – vált egyre kisebbé és kisebbé a nagytudású tüdőgyógyász.

– Atrófia?

– Azt nem vettem észre.

– Ha kimegyek, keress meg! Ezzel nem lehet játszani!

– Rendben. És Te? Hogy vagy?

A kérdésre az ortopédus visszahanyatlott ágyába. Köhögött néhányat, hosszasan törölgette száját, és nagyot sóhajtott. Elővette jegyzetét, és felolvasta. A tüdőgyógyász egyenes háttal hallgatta, empátiája egyedül az arcizmait engedte megnyúlni. Egyszerű szavakkal mindenre válaszolt, majd meleg kézfogással elbúcsúzott meggyötört kollégájától. Minden erejét összeszedte, hogy a ferde u betűk láthatatlanok maradjanak legalább az ajtóig.

– Nem tetszik ez nekem! Hívj fel a jövőhéten! Kedden! A klinikán! – szólt a kezelője után Kovács doktor, majd köhécselt még egy darabig, aztán elaludt.

Még több Pszicho-Logika

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top