Archív

Plágium

René Magritte - Plágium

Egy szó a magyar valóságról és valótlanságról. [Podmaniczky Szilárd versblogja]

„Az asztalon fészek, tojásokkal, egy fehér váza, mely fölött dús csokor körvonalai látszanak. A körvonal mögött tavaszi rét nyílik virágokkal, s fehér szirmokban pompázó gyümölcsfával. A természet saját képét hordja minden virágban, így lesz önmaga legjobb utánzata.” – önidézet A Magritte-vázlatok című könyvből, a Plágium című festményhez.

Amikor ezeket a sorokat írtam 2007-ben, még élt bennem a féléves nyugat-európai körutazás. Ma már nem él, csak az emléke. Hogy van egy szabadon gondolkodó világ, ami fél évre az otthonommá válhatott, és amire folyton úgy kell visszanéznem, mint egy elmulasztott lehetőségre. Életre szóló mulasztás. Menjen, mondanák. Mi tart vissza? Az, hogy már késő. Hiába gondolnom el, a mondataim onnan valók, én magam innen való vagyok. És ez a fölismerés, így szólalt meg egy délután, mikor hóvihar söpört végig a kerten, és a tévében a plágium szót hallottam ismételni, mint akik tudják, mit jelent:

Tudom hogy rab vagyok

Nem megyek a láncon túlra

Csak föl a dombra el a vízig

Vagy föladok egy levelet

Megy a számla

Szerződések aláírva

Amiket meg nem szegek

S látom a sétálók közt magam

Egy vagyok már s nem az

Ki lázadásból fakad

A cipőm régi

A múltam tol előre

A hegy a föld a víz a levegő

A tűz bennem kuporog

Csukott szemű csillagok

Fényük kopott leírták már

Üresbe teszem a kezem

Üresben nem fogok

Még több versblog

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top