Archív

Kézzel fogható közelség

numizmatika

“Amikor kiszálltunk a Zsiguliból, már kellően kiképezve érezhettem magam dürgés és turbékolás terén.” [Benedek Szabolcs novellája]

De magyarok is árultak a lengyel piacon. Én például azért kísértem el néha apámat, mert volt egy öreg bácsi, aki bonbonos dobozból régi pénzérmeket és bankjegyeket kínált. Olcsó tucatdolgokat: százpengősöket Mátyás király arcképével, alumínium egypengősöket, nagyméretű ötforintosokat, lyukas kétfilléreseket. S mindig volt nála néhány érdekesebb tűnő darab is. Például tíz- és húszfilléresek bronzból, a forint bevezetése körüli évekből. Aztán olyan papírpengő, amelyre rányomtatták, hogy a Vörös Hadsereg parancsnoksága adta ki. Emlékérme a szovjet-magyar közös űrrepülés tiszteletére. Ám a leginkább a Ferenc József arcmásával díszített, ezüstből vert egykoronásokra fájt a fogam. A bácsi fólia és védőtok nélkül kínálta az érmeket, meg is lehetett őket tapogatni. Az egykoronást rendszeresen a kezembe vettem, forgattam, nézegettem, elolvastam a peremére vert feliratot (BIZALMAM AZ ŐSI ERÉNYBEN), és egyszer megkérdeztem az öreget, hogy mit jelent a császár képe köré elhelyezett rejtjeles szöveg: I. FERENCZ JÓZSEF I. K. A. CS. É. M. H. SZ. D. O. AP. KIR. Nem tudta megmondani.

Az a kis termetű, kockás inges, halk beszédű öreg a lengyel piacon a bonbonos dobozból kínált régi pénzeimmel, valamint a történelem iránti, esztendők óta meglévő és csillapíthatatlan rajongásom vittek el a numizmatikához. Végre egy olyan dolog, amiben a múlt kézzel fogható közelségbe kerül! A múzeumokban például azt fájlaltam a leginkább, hogy a tárgyak vitrin mögött lapulnak, amik pedig nem férnek be üveglap alá, azt árgus szemekkel figyelik, nehogy hozzájuk érjen valaki. Én viszont érintkezni akartam a történelemmel.

Csak azt sajnáltam, hogy a numizmatika költséges hobbi, s nekem kevés volt a zsebpénzem. Még úgy is, hogy beváltottam a takarékbélyegeimet. Ennek az iskolában egyáltalán nem örültek. Egy széthajtható, gyűrött papírba kellett ragasztgatni a Kati nénitől megvásárolható bélyegeket, azzal, hogy az év végén majd be lehet váltani, és ezáltal (állítólag) megvan a vakációpénz. Amikor viszont a nyári szünet közeledtével előrukkoltam a beváltás ötletével, Kati néni rosszallóan összevonta a szemöldökét. Kétszer is megkérdezte, hogy komolyan gondolom-e, majd arra hívta föl a figyelmemet, hogy amennyiben most pénzzé teszem a bélyegeket, szeptembertől kezdhetem elölről a gyűjtést. Márpedig ugyebár – fejtegette a matematikatanárok megingathatatlan magabiztosságával Kati néni – jobb egyszerre egy nagyobb összeget kézhez kapni, mint alkalmanként néhány kicsit. Azt is elmagyarázta, hogy ez igazából egy többéves folyamat, amit nem szerencsés megszakítani. Én azonban hajthatatlan maradtam, és amikor Kati néni megkérdezte, hogy de hát mire kell ennyire sürgősen a pénz, azt válaszoltam, hogy sátortáborozni megyek a Pilisbe a Budapesten élő unokatestvéreimmel. Valójában már a sátortáborozás gondolatától is kivert a hideg, és egyetlen unokatestvérem sem volt Budapesten, azt viszont mégse mondhattam, hogy Horthy Miklós arcmásával ékesített, a kormányzó 75. születésnapjára vert ötpengős emlékérmét készülök vásárolni.

Kati néni megcsóválta a fejét, és némi morgás kíséretében végül beváltotta a bélyegeimet. Nem ütötte nagy pénz a markomat, éppen csak arra volt elég, hogy a kockás inges bácsi közreműködésével (árengedmény után) megnyissam a numizmatikai gyűjteményemet.

Lassanként csordogáltak az újabb és újabb darabok. Kiderült, hogy a nagyszülőknél szekrények aljában, régi kabátok zsebeiben akad még néhány ott felejtett egy- és kétpengős, lyukas kétfilléresek. Sőt, amikor nagyapám nagybátyja, Misi bácsi értesült legújabb szenvedélyemről, többször is akkora köteg százpengőssel ajándékozott meg, hogy azzal az összeggel hajdanában néhány hónapig vígan el lehetett volna élni – legalábbis a vasárnap délutánonként a tévében vetített régi, pattogó hangú, kedélyes fekete-fehér vígjátékok tanulsága szerint.

Mivel életkorom nem engedte meg, apám iratkozott be helyettem beiratkozott az érmegyűjtők egyesületébe, amely vasárnap délelőttönként egy patinás belvárosi étteremben tartotta gyűléseit, párhuzamosan a bélyeggyűjtőkével. Ezek az alkalmak különös, máshol föl nem lelhető aurát árasztottak. Beléptünk a zajos főutcáról, és egyszeriben képen nyomott a békebeli, polgári hangulat. Öltönyös férfiak álltak vagy járkáltak a fehér abrosszal borított asztalok körül, és csöndben, szinte suttogva beszélgettek. Láttam közöttük iskolánk igazgatóját, aki a menzán rendre „Termeljünk, ne beszéljünk!” biztatással intett némaságra bennünket. Fölbukkant apám egy-két kollégája is, akiket tanácsi kirándulásokról ismertem, és a buszban rendszerint akkora hanggal szoktak énekelni, hogy nem csak a kátyúktól remegtek az ablakok – ezúttal azonban jószerivel a szavukat se lehetett érteni. Továbbá újságírók, vállalatvezetők, tudományos szakemberek, tanárok és orvosok – mind-mind az érme- és a bélyeggyűjtés álcája mögé rejtőzve idézték föl azt a polgári világot, amelynek kézen fogható emlékeit mutogatták, cserélték, árulták egymás között.

Láttam itt néhány igazán különleges darabot: I. Ferenc egytallérosát, Zsigmond király ezüstgarasát, sőt, néhány antik, római veretet. Utóbbiakból apám neheztelése ellenére vásároltam is egyet – ő azt mondta az idősebb szmokingos úrnak, hogy ez a korszak úgymond nem a mi gyűjtőkörünkbe tartozik, én azonban ellenállhatatlan vágyat éreztem egy olyan pénzdarab iránt, ami majdnem kétezer esztendős, és amiért hajdanában lehet, hogy egy rabszolgát vettek, avagy egy legionárius szolgálatait fizették meg. Egyszerű ónöntvény, rajta elmosódott császárfejjel, ennek ellenére, mint a régmúlt idők mementóját, lassacskán gyarapodó gyűjteményem díszhelyére tettem.

Az egyik – szokás szerint unalmas és nyomasztó – nyári napon apám hazatelefonált, hogy menjek be hozzá, a munkahelyére, mert mutatna valamit. Alig szálltam le a buszról, a kapuban fogadott, azonmód átmentünk a megyei múzeumba. Amíg a tűzforró járdán lépdeltünk a neoklasszicista száz esztendős épület felé, apám elmondta, hogy a múzeumigazgató, akit közelről ismer, azzal hívta föl, hogy behoztak egy érmegyűjteményt, amit most, mielőtt raktárba veszik, első kézből megnézhetek. Az igazgató ugyanis – magyarázta apám – sokat hallott már az én numizmatika iránt érzett vonzalmamról, úgy gondolta hát, hogy a lelet engem bizonyára érdekelni fog.

Tényleg érdekelt. Megbabonázva néztem az igazgató asztalára ömlesztett ezüsttallérokat, rajtuk erdélyi fejedelmek és Habsburg-császárok arcképeivel. Az igazgató mosolyogva biztatott, hogy nyugodtan fogjam meg őket, ilyet még biztosan nem volt lehetőségem a kezembe venni, és miközben megtapogattam néhányat, elmesélte, hogy egy közeli faluban találták az érmeket, pöcegödör ásása közben. A körülöttük lévő cserepekből arra lehet következtetni, hogy valamikor a török hódoltság idején edénybe rejtve áshatták el őket, ám a tulajdonosuk minden bizonnyal nem ment értük, mert íme, csak évszázadok múltán kerültek újra napfényre. Az igazgató nevetve azt is hozzátette, hogy ahogy az már lenni szokott, mire a lelet a múzeumba került, néhány darabnak bizonyára lába kélt, de hát ezt végtére is meg lehet érteni, a megtalálóknak is kell szuvenír. Nagyon irigyeltem a megtalálókat, hiszen én is szerettem volna a gyűjteményembe egy tallért Bethlen Gábor vagy II. Mátyás arcmásával, s reménykedtem, hogy vagy az igazgató, vagy apám azt mondják, hogy tegyek el nyugodtan egyet. Ám ez nem történt meg –az éppen a kezemben tartott érmét pedig, bár gondoltam rá, nem mertem a zsebembe csúsztatni: nem voltam elég bátor hozzá, és az igazgató is túlságosan megbízott apámban és bennem ahhoz, hogy ne tegyek ilyet. Így hát egy darabig még nézegettem, tapogattam a tallérokat, majd az igazgató visszatette mindet a kartondobozba.

– Aztán volna-e kedved megnézni egy igazi ásatást? – kérdezte, miután meggyőződött arról, hogy a leletet gondosan elzárta az íróasztala mögötti páncélszekrénybe.

Rettenetes meleg volt, még ebben a százesztendős, vastag falú, árnyas épületben is, ám ezúttal a hirtelen izgalomtól izzadtam le:

– Miféle… ásatást?

Az igazgató apám felé fordulva magyarázta:

– Két faluval odébb föltárunk egy neolitikus települést. Holnap megy ki egy kollégám megnézni a régészeket. Szívesen elvisszük a srácot, ha már ennyire érdekli a történelem.

Másnap reggel tehát beültem egy állami, azaz fekete rendszámú, vajszínű, kereklámpás 1300-as Zsiguliba, amit egy mogorva, hallgatag sofőr vezetett.

Az igazgató által említett kolléga folyamatosan csapta a szelet az ugyancsak velünk tartó, nyári gyakorlaton lévő szőke, copfos egyetemista lánynak, aki nagyokat vihogva fogadta a poénokba csomagolt bókokat. Időnként tőlem is kérdeztek ezt-azt – a szokásosokat: melyik iskolába járok, hányadikos vagyok, hogy megy a tanulás, és tényleg érdekel-e a történelem –, ám látván félszeg zárkózottságomat végül békén hagytak, én pedig csöndesen elmélyülhettem az udvarlási fázisok és az enyelgés tanulmányozásában. Amikor kiszálltunk a Zsiguliból, már kellően kiképezve érezhettem magam dürgés és turbékolás terén. Azt is láthattam, hogy az ásatás és a tudományos kutatás korántsem, vagy legalábbis nem mindig annyira áhítatos dolog, amennyire a képzeleteimben élt: félmeztelen fiúk és bikinire vetkőzött lányok – többnyire régészhallgatók – támasztották az ásónyelet a gödrök és a földhalmok körül, folyamatosan ugratták és nevettették egymást, mit se törődve velem, aki az újkőkori sírok és kunyhómaradványok körül botorkálva igyekeztem tudományos ismereteimet gyarapítani.

Itt viszont megcselekedtem azt, amire az igazgató szobájában nem volt bátorságom: a szanaszét heverő megannyi újkőkori cserépdarab közül fölvettem és egy óvatlan pillanatban zsebre vágtam egyet.

Nem bírtam betelni a zsákmányommal, többször is kivettem rejtekéből, szorongattam izzadt tenyeremben. A múzeumból leküldött fiatalember észre is vette, és megkérdezte, mi az. Tetőtől talpig elvörösödtem, mint akit lopáson értek, és tenyeremet kitárva elmakogtam, hogy itt találtam a földben. Meg voltam győződve arról, hogy most szidás következik, vagy legalábbis rám parancsolnak, hogy azonnal tegyem le, de nem, az ifjú revizor azt tudakolta a többiektől, hogy nem tudnának-e valami szebb darabot adni, mire két markos fiú kiborított egy talicskát, telis-tele edénytörmelékkel. Kiválasztottam egy viszonylag nagy és látványos darabot, és megkérdeztem, hogy tényleg elvihetem-e.

– Hát persze – bólogatott a revizor, és a lány is egyetértőn rázta szőke copfjait.

Amikor visszaültünk a Zsiguliba, már egymás kezét fogták.

Még több próza

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top