Archív

Három bőröndről és Janus Pannoniusról

Szocs

Biztosra veszem, hogy ha a Nobel-díjat Budapesten osztanák, a mi megmondó embereinktől Kertész ítéletnapig sem kapta volna meg ezt a díjat. [Szőcs Géza kulturális államtitkár válasza körkérdésünkre]

A körkérdés:

„Az egész világ ránk figyelt 2002 október 12-én, és ezután még sokáig, annak következtében, hogy Kertész Imre irodalmi Nobel-díjat kapott decemberben. Élt-e Magyarország, élt-e a magyar társadalom azzal a lehetőséggel, amelyet ez az óriási nyilvánosság, hatalmas figyelem nyújtott? Javunkra tudtuk-e fordítani az elismerést?”

A körkérdésre (eddig) született körválaszoknak láthatóan kötelező elemét képezik a személyes Kertész-emlékek. Úgyhogy én is ezzel kezdem.

Kertész autentikus írói hangjára akkor figyeltem fel, amikor a Sorstalanság először került a kezembe. Imponált a bátorsága, amellyel szakítani mert az Auschwitz-giccsnek nevezett műfaj hangvételével, kliséivel, toposzaival. Közismert tény, hogy a legszentebb érzelmek, a legigazibb gyász és a legdrámaibb történések is ki vannak téve annak a végzetnek, hogy mindenki úgy érzi – akár van benne költői-írói véna, akár nincs – miszerint e tárgyban fontos mondanivalója van. Ezt papírra is veti, ami tiszteletreméltó és hasznos tett. A baj ott kezdődik, amikor esztétikai értéket kezdünk tulajdonítani az így született textusoknak, pusztán már tárgyukra való tekintettel. Kertész nem azzal a becsvággyal írta meg ezt a regényt, hogy Dante Poklával, Goya képeivel, Beethoven Sors-szimfóniájával, Mestrovic Jób-szobrával mérhető és összevethető alkotással lepje meg a világot. Szerényen megírta és megjelentette a regényt, miközben a virtuális magyar Nobel-börzén a neve nagyítóval sem volt megtalálható. Sem akkor, amikor megjelent a regény, sem később. Úgy gondolom, Kertész sértettsége, a magyarok iránti bizalmatlansága jelentős részben erre vezethető vissza. Is. A nagyvilágban, Stockholmtól New Yorkig már titkos díjesélyesnek számított, miközben idehaza konokul még mindig másokat futtattak, protezsáltak, promotáltak és sztároltak. Kik? A felkent kánonkovácsok ugyanúgy, mint a hivatalosságok. Ismereteim hiányosak lehetnek, úgyhogy kérném, világosítsanak fel: melyik intézményünk jelölte Nobelre Kertészt – melyik akadémiánk a háromból, melyik miniszterünk, melyik államtitkárunk, írószervezetünk, tanszékünk, tanszékvezető professzorunk, szerkesztőségünk, melyik magyar közszereplő? Egyik sem? Akkor meg?

Biztosra veszem, hogy ha a Nobel-díjat Budapesten osztanák, a mi megmondó embereinktől Kertész ítéletnapig sem kapta volna meg ezt a díjat.

Kertész nagyot nőtt a szememben, amikor Herder-díjasként a díjjal járó ösztöndíjat egy ifjú erdélyi poétának ajánlotta fel, akit személyesen nem is ismert. Erdélyi és tehetséges – ennyi elég volt ahhoz, hogy elnyerje Kertész bizalmát. Folyóiratunk, A Dunánál legelső számában reprezentatív interjút közöltünk Kertésszel, Szálinger Balázs készítette (valamilyen riporteri álnéven). Később felkértem Kertészt, támogassa javaslatomat, hogy Budapest belvárosában állítsunk egy méltó 1956-os emlékművet. Az idea rögtön elnyerte a tetszését és azonnal csatlakozott e kezdeményezéshez. (Amelyet a Medgyessy-kormány azonnal és orcátlanul lenyúlt, kisajátított és komédiába fullasztott.)

Amikor kiderült, hogy Kertész Nobel-díjas lett, megindult körülötte a gazsulálás, a tülekedés, a fontoskodás. Sejtettem, hogy ebben az izgatott könyöklésben kevés esélyem lehet személyesen gratulálni neki. Így is történt. És miután nem volt szerencsém véletlenül összefutni vele valamelyik könyvesboltban, továbbra is telefonon és faxon próbáltam elérni. Ugyanis nem sokkal később egy fontos olasz irodalmi díj kurátorai érdeklődtek nálam: Kertésznek szánnák ezt a bizonyos díjat, de elég hülyén néz ki, a Nobel után kitüntetni valakit egy kisebb díjjal, mit szólok, vajon hogy venné ki magát a dolog, s hogy egyáltalán, elfogadná-e? Nem lenne jobb, ha inkább másvalaki kapná, mondjuk Ixsz vagy Ypszilon? A kérdésekre megnyugtató válasszal szolgáltam s így vélhetően kevesebb szorongással ítélték oda Kertésznek a díjat. Nyilván nélkülem is ugyanez történik, csak nagyobb lett volna az urakban a megelőző bizonytalanság. Magam azonban sértőnek és felfuvalkodottnak találtam, hogy miközben jószolgálati ügyben igyekszem közvetíteni, jóhiszeműen, addig Kertészné rögzítőjén hagyott nyolcadik (tizennyolcadik?) üzenetem is válasz nélkül marad. (Tudnivaló, hogy ezen az egyetlen módon volt lehetséges kommunikálni Kertésszel.) Itt személyes emlékeim sora véget is ér, ami Kertészt illeti. Soha többé nem kerestem a kapcsolatot a házaspárral, és kerülni igyekeztem mindennemű érintkezést velük.

Ettől független Kertész ominózussá lett ún. nemzetgyalázás-ügye. Én úgy gondolom, bármely igazi írónak joga van ostorozni népét-nemzetét, legalábbis az ószövetségi idők óta. Ám Kertész ezt szerencsétlen pillanatban tette: éppen akkor, amikor a nemzet a világraszóló díj eufóriájában keblére akarta ölelni őt. Számtalan érzelmi kapu nyílt meg akkor, amelyeken Kertész beléphetett volna, mégsem kerülhetett sor párbeszédre, a rögzítő nem válaszolt. Milyen rögzítő? Az, amellyel minden író rendelkezik, amely érzékeli a legfontosabb üzeneteket író és közössége között, és folyamatos személyes kapcsolatot biztosít a nemzettel. Kertész így nem nőhetett föl azzá a szimbolikus alakká, akire a nemzet büszke szeretne lenni, akivel azonosulni szeretne, akiben saját legfontosabb vonásait volna képes felismerni. Egyébként nem rossz nemzet ez – de hiányzik belőle az a fajta higgadt önuralom, amellyel derűs öniróniával volna képes elviselni azt az élményt, hogy újdonsült olimpiai vagy világbajnoka az aranyérem átvételének s a magyar himnusz felhangzásának pillanatát tartja megfelelő alkalomnak a nemzetkritikára. Ha ez történik, ennek okain és súlyán persze el lehet és el kell gondolkodni, de az kétségtelen, hogy a menyegzői hangulat ezzel oda is lett. Márpedig a Nobel-díjra valahogyan úgy készültek minálunk, valahogy úgy remélték megélni, mintha a család ifjú reménysége lépne általa frigyre a fehér lovon érkező nagyvilági kérővel.

A díj egyébként kétségtelen promóciós felhajtó erővel rendelkezik, s amellett, hogy politikai akaratok átviteli eszköze, hovatovább egyszerű merkantil vállalkozássá, közönséges könyvpiaci érdekeltséggé látszik válni. Ezzel most nem foglalkozom, azzal se, mennyiben maximalizálható egy szerző példányszáma adott piacokon, ha éppen friss Nobel-díjas. Az azért megdöbbentett, mennyire visszafogott volt Herta Müller magyar recepciója, Nobel-díja előtt és után is. Az erdélyi magyar írók, jogvédők és egyáltalán: emberek sorstársaként (s ha így van: szövetségeseként), egy olyan szűkebb tartomány szülötteként, amely Bartók Bélát, Nikolaus Lenaut, Kerényi Károlyt és Hauser Arnoldot adta a magyar és az európai kultúrának, Herta Müllernek már személyében is jobban kellett volna érdekelnie bennünket – nem beszélve arról, hogy legjobb írásai ahhoz az eszményhez közelítenek, amely iránt a magyar olvasót Örkény tette érzékennyé.

A Nobel-díj önmagában vett értékéről különben lesújtó a véleményem. Bár nem elegáns dolog az önidézés, most mégis idemásolnám az Irodalmi Jelenben 2007-ben megjelent eszmefuttatásomat erről. (Illetve inkább megadom az írás elérhetőségi paramétereit. Lásd az IJ honlapját. A szöveg Beszéd a palackból c. kötetemben is olvasható, Arad, 2008, 116. o.) Lényege: a fontos életműveket létrehozó írók közül sokkal többen NEM kaptak Nobel-díjat, mint amennyien igen. Mára pedig már teljesen parodisztikussá és komolyanvehetetlenné vált a díj (amelynél jobban csak a Jasszer Arafatokat kitüntető Nobel-békedíj devalválódott). Csak a beteges, görcsös kelet-európai komplexáltság magyarázza a sznob ájuldozást, amellyel viszonyulunk hozzá.

(Még azt is megkockáztatnám: minden Nobel-díjas szerző mellé oda tudnánk állítani, minden egyes évben, egy magyar írót vagy költőt, akinek az esztétikai teljesítménye megközelíti, urambocsá’ meg is haladja a szerencsés, nemzetközileg jegyzett pályatársét. Ki merné állítani, hogy Jókai, Mikszáth, Ady, Babits, Kosztolányi, Krúdy, Móricz, József Attila, Füst Milán, Szentkuthy, Radnóti, Hamvas, Weöres, Örkény, Ottlik, Illyés, Pilinszky életműve nem mérhető E. A. Karlfeldtéhez, Toni Morrisonéhoz vagy Doris Lessingéhez? De miután tudom, hogy nekünk mernünk kell kicsinek maradnunk – vagy erre a méretre törpülnünk – kérném e zárójelet meg nem történtnek tekinteni.)

A mai magyar Nobel-börzén Esterházy, Nádas és Konrád a vezető hármas, bár utóbbi esélyei folyamatosan csökkenni látszanak azóta, hogy mintegy húsz-huszonöt éve ő volt „a” biztosnak tűnő esélyes. A szocialista kormányzatok és holdudvaraik örök jelöltje Juhász Ferenc. E kitartó támogatás talán már inkább tehertételt jelent neki, de aligha mondhatja: fiúk, szálljatok le rólam. (Jómagam Faludyt javasoltam volna Nobel díjra, egész életművéért.) Az önjelöltek, őrültek és titkos favoritok népes hadával itt nem foglalkozva, hadd jegyezzem meg: későbbi korok talán értetlenül fognak majd állni a tény előtt, hogy Bodor Ádám, Krasznahorkai László, Tandori Dezső és Temesi Ferenc neve igazán komolyan még soha nem került szóba.

Személyesen azt gondolom, a következő magyar Nobel-díjas Freund Tamás vagy Roska Tamás lesz. És ez rendjén is lenne így. De ha arra a kérdésre kell válaszolnom, hogy vágyom-e olyan fajta sikerélményre, mint amilyenben Görgey miniszternek volt része, azáltal, hogy elkísérhette Kertész Imrét Stockholmba, a válaszom: nem, én arra az elégtételre vágyom, hogy olyan magyar művész kapjon jelentős díjat majd egyszer, akit támogattunk, akinek lehetővé tettük, hogy az alkotásnak éljen és remekműveket írjon, komponáljon, rendezzen, fessen. De már azt is nagy sikernek tekinteném, ha kormányzásunk alatt új Csontváryk, Bartók Bélák és Krúdyk lépnének elő, akár mindenféle nemzetközi elismerés nélkül is, csak úgy nekünk magunknak: már az nagy eredmény lenne, ha képesek lennénk meg is becsülni őket. Bartók sorsa egyébként tanulságos példázata érték és értékelés, értéktudat és befogadás kérdéskörének. Itthon, a kétségtelen elismerő gesztusok mellett, néha kevesebb, néha több, olykor csöndesebb, máskor hangosabb utálatban volt része (nemcsak szélsőjobbról, hanem pl. még a marxista szellemiségű Korunk részéről is). Elmenekült Amerikába, ahol számos befutott, sikeressé lett tanítványára, általában pedig őt nagyrabecsülő baráti, kollegiális és mecénási támogatásra számíthatott. És valamelyest részesült is ebben a segítségben, miközben érthetetlen, hogy a század egyik nagy komponista-géniuszának, aki ráadásul még magasan jegyzett előadóművész, elismert oktató és világszerte megbecsült zenetudós is, miért csak épp a nyomorszint fölött volt lehetséges megkapaszkodnia, halálos betegen küszködve a puszta életben maradásért? (Teli bőrönddel az asztala alatt, bár itt nem Kertész nevezetes bőröndjéről van szó, előkészítve a hirtelen menekülés pillanatára. És nem is Apró Antal bőröndjéről, amelybe reggelente akkurátusan becsomagolt és kiült vele a lépcsőre az ajtó elé, mert tudta, hogy nemsokára jönnek érte és elviszik – és ebben a tudatban, ebben a várakozásban, ezzel a bőrönddel élte utolsó éveit, „az nem lehet, hogy megússzam”. Erről a három bőröndről hosszabb esszét tervezek írni.) Ott állt tehát – a költő szavával – Bartók Amerikában, teli bőrönddel és üres zsebbel. De hol maradtak a nagydíjak? Hol voltak ekkor az egyetemek, a nagyzenekarok, a mecénás milliomosok, az operaházak, a tanszékvezető professzorok, a miniszterek, az államtitkárok, a főszerkesztők? Ó igen, valami azért csurrant-cseppent, úgyhogy végül is nem éhen pusztulnia kellett a szerencsétlennek – de ha az értő tisztelőknek, közeli barátoknak, hű bajtársaknak a Bartók halála után támadt seregletét nézzük, ennek létszámát, lábdobogását és harsány kórusát, akkor ugyanolyan kevéssé értjük, mi történt, mint ahogy azt sem: akinek annyi barátja volt, mint József Attilának, annak útja miért a szárszói sínek fele vezetett?

Nem becsvágyam tehát, hogy elkísérhessek egy új magyar Nobel-díjast Stockholmba, sőt azt a gondolatot sem dédelgetem magamban, amit a legtöbb magyar író: hogy hátha egyszer úgy alakulna, hogy éppen rám gondolnának majd a svéd akadémikus urak. Viszont, ha már nemzetközi irodalmi díjakról beszélünk, igenis van egy nagyon konkrét személyes becsvágyam. E pillanatban ugyanis nem létezik olyan költői teljesítményeket elismerő nemzetközi díj, amelyet rangja, súlya, presztízse, jelentősége révén vitathatatlanul legfontosabbként tartana számon a világköztudat. Az utolsó nemzetközileg jegyzett magyar díj a Bolyai-díj volt, matematikusoknak, egy évszázaddal ezelőtt, amit aztán elsodort az első világháború. Miért ne volna lehetséges létrehoznunk, néhány százezer dollárral honorálva, a legrangosabb költői díjat? Rögtön odafigyelne ránk a nagyvilág, s megbecsülése a mi saját önképünk irányába mozdulna el, ami líránkat és lírikusainkat illeti. Persze nemcsak és nem elsősorban pénzzel gondolom a díj tekintélyét megalapozni. Ha egy évszázada Tolsztoj, Ibsen, Csehov, Mark Twain és Apollinaire meg Rilke helyett mindenféle ismeretlenek kapták az első Nobel-díjakat, úgy – ezzel szemben – ez a magyar költészeti díj (ha létrehozzuk), az első három évben szerintem korunk három vitathatatlan költő-óriásának járna (ha megérik): Lawrence Ferlinghettinek, Jevgenyij Jevtusenkónak és Andrej Voznyeszenszkijnek, ezzel egyszer s mindenkorra megalapozva e díj tekintélyét. (Most legutóbb egy svéd költő kapta meg „helyettük” a Nobelt.)

Persze nem én fogom eldönteni, hogy kik legyenek a díjazottak. Úgy gondolom, erre a magyar PEN Clubnak kellene felkérnie egy zsűrit. Hiszen a díj neve mi más lehetne, mint JANUS PANNONIUS NAGYDÍJ (esetleg: KOSZORÚ), és ki más ítélhetné oda, mint a magyar PEN. Ha személyes ambíciókról beszélünk, meg a magyar kultúra nemzetközi ismertségéről, esélyeinkről és tennivalóinkról, nekem ez a becsvágyam, ezt tartom (egyik) feladatomnak megvalósítani: ezt a díjat létrehozni.

Elnézést, ha túl hosszan beszéltem. Antik mentegetőzéssel élve: hosszú levelet küldök, mert nem volt időm rövidet írni.

Megjegyzés. Akiket ténylegesen és különösen érdekelne véleményem a kérdésről, azok számára megemlítem, hogy Kertészről többször is írtam. Egykori barátommal, Tóth Károly Antallal polémiába is keveredtem miatta, ennek szövegét a Népszava közölte akkoriban, Nobelesdi címmel, válaszként Tóth ugyanilyen című írására. Foglalkoztam személyével A Dunánál hasábjain is, és amikor meghalt Faludy, újabb polémiát vállaltam. Írásom címe ez volt: Meghalt a vén hazudozó, alcíme: Adalékok a kismagyar kegyelettörténethez. (Az Irodalmi Jelen közölte, és a Hócipőben is megjelent.) Mostani eszmefuttatásom néhány gondolata ezekben az előzményekben – emlékezetem szerint – bővebben ki van fejtve. (Hangsúlyozom: csak azoknak, akiket ez különösebben érdekel.)

P. S. 2012 január 13-án. Elnézést… Válaszom végére – már időkrízisben – záró eszmefuttatásként emeltem át egy régebbi, 3-4 éve írott fogalmazványomból a Janus Pannonius díj gondolatát. Figyelmetlenül tettem, s a kapkodásban, a határidő szorításában nem gondoltam utána, vajon él-e még mindhárom költőóriás. Nos: Voznyeszenszkij épp azokban a napokban halt meg, 2010 júniusában, amikor átvettem a kulturális terület irányítását. Talán ennek felelőssége halványíthatta el bennem a költő halálának hírét, annyira, hogy nem szólalt meg bennem a vészcsengő a bekezdés átvételekor. Elnézést mindenkitől, akit ezzel megzavartam. Bár a jóvátétel szó itt nem használható, arra gondoltam az eset kapcsán, hogy le fogom fordítani Voznyeszenszkij egy olyan versét, amely magyarul még nem olvasható. Sz. G.

Korábbi válaszok:

Görgey Gábor

Csaplár Vilmos

BozókiAndrás

Előzmények

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top