Archív

Milagros

Kp1489

Csak a szex volna több meg jobb, mert én kubai vagyok, érted, ugye, ő pedig eléggé öreg [Király Kinga Júlia Jármok, asszonyok rovata]

Így hívják, Csodának, a kubai lányt, aki egy havannai kétszintes házban született, helyesebben egy nagyúri villának a két szintje között. Anyja hónapokon át korzett alatt rejtegette, és egyszer csak, minden előzetes és főként látható jelzés nélkül, kibuggyant belőle, majd alázúdult az említett ház lépcsőjén, hogy a napfogyatkozást mindenki másnál előbb pillantsa meg. A szalonban elég szép számban tolongtak már a vendégek, a spalettákat hozzádrótozták a falhoz, hogy ne okozzanak fennakadást. Nagyanyja, aki valamikor a Tropicana tánckarát korrepetálta, azután meg, jobb híján, zongora- és angol órákat adott, rezzenéstelen arccal rohant a lépcsőfeljáróhoz, karjaiba kapta az újszülöttet, a lányára még csak rá sem nézett, így mesélte Mila, a szállodában senkinek nem lehetett kétszótagúnál hosszabb a neve, nem nézett rá az anyámra, soha többé utána se, felhívta a körzeti orvost, hogy most mit tehessen, mert van egy unokája, van egy unokád, mondta, s egyúttal Mila anyja is megtudhatta, kitől származik, mert ha egy titok napvilágra kerül, elképzelhetetlen, hogy ne bújjék elő szerre a többi is.

A nagypapa azonnal ott termett, lehet, hogy a szomszéd házban lakott, de megtörténhet, hogy a hovatartozás érzete repítette oly sebesen, Milagros nem találta fontosnak részletezni ezt, a vizsgálatot viszont kutacstól lábujjig aprólékosan elvégezte, és megállapította, hogy bár egy újabb kolonc érkezett bele a csúnya világba, életben maradása mégis csak: Csoda.
Csendesen örvendeztek, gyászoltak, a havannai égen újra felbukkant a nap, s a nagy verőfény örökre eltakarta az egymás iránti vakságukat.
Mindezt mosogatás közben mesélte. Nagyon szerettem volna mondani valamit, de a hangok nem álltak össze, nem lett nyelv belőlük, krrr, áhh, hörögtem, tikkadoztam, néztem Milát, ráhajolt a kagylóra, gépiesen rakosgatta a poharakat és a csészéket az egyik borogatóba, az alátéteket meg tányérokat egy másikba, két nagy közé egy kicsi, tökéletes volt a szimmetria, betolta őket a mosogatóba, lerántotta az előlap karját, felbúgott a gép, klóros gőz áradt ki a réseken, fekete bőrét kékre marta a fehér, Swarovski kristályokkal volt kirakva a füle, a mobilja, a műkörmei, tört a fény azokon is, ó, Giulia, mondta, ha élne még a nagyanyám, most nem lennék itt, azzal elhallgatott, elkapta a fejét, leállt a mosogató, hallani lehetett a forró levegő áramlását odabenn, ha túl nagy a csend, ha ennél nagyobb már nem is lehet, még az élettelen dolgok sustorékolását is hallani, amint az élőket utánozzák, igyunk meg egy kávét munka után, ezt ölelés helyett mondtam, rám nézett, nem lehet, rimánkodott a tekintete, ha kérlelnél még, ha mondanád párszor, akkor talán, s a jobb szeme kisiklott tengelyéből, mintha a jobb szemére több szomorúság telepedett volna rá. Egészen kancsi lett.
Arra már nem emlékszem, hogyan kérleltem, vagy kérleltem-e egyálalán, miképpen arra sem, hogy milyen nyelven szólaltam meg. A düh után az együttérzést lehet a legkevésbé kimondani. Egyikben önmagunkkal, másikban egy rajtunk kívülivel vállalunk közösséget, vagy éppen csak elhatárolódunk attól, amit méltánytalannak hiszünk. A pokolnak nem egy bejárata van.
Ma mintha kevesebben lennének, ezt is vajon melyikünk mondta ki, a reggelizőben gyérebb volt a zaj, szemérmesebbek a csörömpölések, senki nem hajolt be a tálalóablakon, hogy es wäre schön, ha lenne főtt tojás, pedig es ist, minden fenyegető udvariaskodás nélkül, ahogy ezzel a rohadt wäre-vel zsarolják az embert, pofájába vágva a tökéletlenségét, a betolakodást, mint aki még ennyire se képes, megfőzni egy tojást a többi kilencvenkilenccel együtt, rántottakavargatás, kenyérszeletelés, és egyéb előkészületek mellett, mint aki elbitorolja arra érdemesebbektől a társadalombiztosítást, akárha be kéne érnie a puszta vágyakozással, visszapasszolják ezt a wäre-t, visszagyömöszölik a cselédek szájába, hadd vágyakozzanak csak, elég egy tőmondat, valahol a recepció környékén, nem volt főtt tojás, és egy pillanatra még hihető is, hogy elodázódott valamiképp, mert mindig van ez meg az, egy dzsuvás kiskanál a lekváros pulton, joghurtplecsni a bébikukoricán, egy lágyabb alma vagy ütődött kiwi, de hogy főtt tojás ne lenne, van, hát hogyne, kérem, csitítgatja magát az ember, és már ugrik is, valamicskével a vendég előtt lépdel, közben hátracsavargatja a fejét, a szemkontaktus mellett fontos a sokat sejtető gurgulázás, mintha a griff madár fészkéhez vezető utat mutatná, van főtt tojás, szerényen kell mondani, szinte restelkedni, amiért emez itt nem hitt a csodában, griffek tojták, itt van, tessék, pont és kész.
Basta, Giulia, basta, sóhajtotta Mila, szeme visszarándult a tengelyébe, gyönyörű lett megint, ebből az egész életből, ha nem lenne a fiam, itt megállt egy pillanatra, de jó, hogy ma nem tolonganak annyian, és kimosolygott az ablakon.
Hajnal óta dél lett hirtelen, együtt vittük le a szemetet az alagsori tárolóba, három óriási zsákkal gyűlt össze a műszak alatt, s Milagros azzal heccelt, hogy ha netán évekre ide ragadok, dekára pontosan meg tudom majd mondani a szemétből, hány vendéget szolgáltam aznap ki. A tároló mellett, a mélygarázs és a személyzeti folyosó közti zugban ott állt, hetek óta minden alkalommal végighúztam rajta a kezem, de soha nem mertem felnyitni, ott állt egy pianínó. Amikor elhaladtunk mellette, Mila elengedte hirtelen a zsákokat, felcsapta a fedelét. Előbb csak skálázgatott, elpötyögött rajta ilyen-olyan foszlányokat, majd leguggolt, és eljátszott egy valahány szólamú Bach-invenciót, vagy valami hasonlót, sem az ujjai mozgásából, sem a dallamvezetésből nem jöttem rá, s a pianínó is le volt hangolódva rendesen. A zajra, mert minden gyakorlottság ellenére mégis csak zaj volt, amit Milagros produkált, kicsődült a takarítószemélyzet, Gott sei Dank, die Prinzessinnen sind wieder da, mindig így csúfoltak minket, elbiggyedt ajakkal, hogy hercegnők vagyunk, miközben hol egy döglött patkányt csentek a tálalóasztalka alá, hol a hűtő ajtaját hagyták nyitva, ha a konyhai műszak végeztével pótolniuk kellett valamelyik szobában a hiányzó ét- és evőeszközkészletet, hogy másnap hajnalra lágysajtos-gyümölcsös kolbászlében tapicskoltunk, míg meg nem érkezett valamelyik Aushilfe, akinek volt ideje feltörölni, és fontoskodva kidohognia magát, amiért a Vollzeit, lám, milyen óvatlan és kényelmes, tisztára pipiskedő kisasszonyok, de mindig így van ez, bezzeg, aki csak felét kapja a zsetonnak, gondja kettő, a másik kettő helyett, s ezzel, attól függően, hogy épp melyikünk nyitotta a konyhát, mindig azt kormozta, nyilván, aki nem volt jelen.
Vieni, Giulia, csapta le Milagros a pianínó fedelét, prendiamo un bel caffè.
Milagros, aki csodás módon napfogyatkozáskor jött a világra, bő tíz méternyit gurulva egy havannai villa lépcsőzetén, kék pillangókat viselt a hajában, ha a műszak lejárt. Ő volt az egyetlen, akin még a ronda egyenruha is jól állt, a hosszú férfipóló minduntalan felcsúszott a derekán, kötényének korca lazán hurkolódott rá a tomporára, kiemelve a hegyes fenekét, és ettől, ha csak végigsétált a termen, bár a túlfoglaltság okán ilyesmi alig fordult elő, akárha elszalszázott volna mindenki nagy ámulatára, de legfőképpen a férfivendégek savanyú gerjedelmére, akik aztán le is kávézták a drága öltönyüket. Volt olyan is, persze, aki rá sem mert nézni, csak pironkodott, és addig melengette kezében a citromos teát, amíg az kihűlt.
Kék pilangókkal a hajában, strasszos farmerében karon fogott, és átszalszázott, én meg tipeghettem utána, München belvárosán. Végül mégse kávét ittunk, hanem egy sushi bár zöld teás tiramisú-készletét zabáltuk föl. Milagros úgy belemelegedett a beszélybe, hogy minden falattal egy egész gezemicerajt köpött reám. Bepöttyözte a blúzomat, és, mint később kiderült, az arcomat is.
Tizenöt évig voltam férjnél, Giulia, a végén már külön szobát kaptam, és hallgathattam, mit művel más lányokkal egész éjszaka. Persze, mindig kubait hozott magának. Mondta is egyszer a fiam, hogy te, anya, akkorra már elköltöztem onnan, s a gyermek hol velem, hol meg az apjánál lakott, így van ez most is, bár amióta itt dolgozom, mennyi is, a harmadik éve, könnyebb az apjától iskolába járnia, szóval a fiam szerint az egyik szeretője, aki azóta is megvan neki, olyan fekete, hogy már kék belé, valószínűleg nem is igazi kubai. De a fiamról rendesen gondoskodik. Legalább ennyi, kaparta fel tán a hetedik tiramisús tányérka alját szomorúan. A jobb szeme megint oldalra pásztázott, külön pályára állva élte a maga életét. Ebben az évben háromszor kellett megműttessem magam, Giulia. Háromszor. Amikor terhes lettem, előbb ő nem adott ennem, nehogy elhízzak neki, ahogy a vénszivar kubai asszonyoktól szerinte ez várható, aztán már én sem mertem enni, miután elkezdte felhordani az első lányokat, negyvenhét kiló voltam, amikor szültem a fiamat, negyvenhét, számold ki, mennyit nyomhattam nélküle, s itt felemelte az ingét, az egész sushi bár feléje fordult, tudod te, ekkorka súlynál hogy megnyúlik a bőr, és én ezt nem engedhetem meg magamnak, kerüljön is akármibe, nekem ne nyúljon le a köldököm ne mondjam meg hová, mert nő vagyok, érted, Giulia, egy kubai nő, s mégis mindig elszúrom, ez, akivel most élek, ez rendes, és mondja is, hogy szeret, de a fiamnak nem ad külön szobát, pedig már tizenkét éves a gyermek, negyvenötös lába van, és nem is keres eleget, mert a szabadságát mindennél jobban félti, ezért megtervezget otthon egy-két házat, felveszi rá a pénzt, de a lakbért én fizetem, bevásárolni is én megyek, na, nem akarok panaszkodni, végtére is elég, hogy van nekem, és elmondja naponta, hogy szeret, csak a szex volna több meg jobb, mert én kubai vagyok, érted, ugye, ő pedig eléggé öreg.
Nem nagyon értettem. Négy nyelven beszélt tökéletesen, elvégzett valami főiskolát is, mikor pár évig Olaszországban éltek a volt férj munkája miatt.
Ezt meg is mondtam neki. Értetlenkedve bazsalygott. Erre feldühödtem, nem bírom elviselni, ha fallabdázás közben én vagyok a fal. Azt senki nem bírja el. És hogy kerültél ide, kérdeztem végül, hogy az utolsó szerva nálam legyen, ő pedig lejátszhassa a meccset, amit, gondolom, nem először játszott le hasonlóképp.
Milagrita, vagyis Csudácskám, mondta Milagros, hogy ezt mondta a nagyanyja, mielőtt meghalt volna, sose nézz vissza, drágaságom, inkább nézz körül, mert egy ország jövője annyi csak, amennyi a benne élő férfiak jelene.
Aznap éjjel döntöttem úgy, hogy elmegyek, tizenöt éves voltam, mondta Mila, s nem várom meg a temetést. Nem érdekelt, hogy a parton, a szemem láttára, minden más lányt megtöcskölt, megkértem, vigyen magával. Hát így. De a fiam a Montessoriba jár. Az a legjobb magániskola.
Valamivel később, a tükör előtt, mikor lesminkeltem az arcomra pökdösött zöld teás mascarpone-pöttyöket, azon gondolkodtam, hogy vajon igaza volt-e Milagros nagyanyjának. Mert én itt hiába is tekergetem a nyakam, nem látok egyetlen férfit sem, akinek volna bármilyen jelene. Ahogyan Mila se látott tizenöt év alatt.

Még több Jármok, asszonyok

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top