Archív

Kertész azért maradt, hogy megírhassa a Sorstalanságot

bozoki

Bozóki András volt kultuszminiszter válaszolt körkérdésünkre.

A körkérdésünk:

„Az egész világ ránk figyelt 2002 október 12-én, és ezután még sokáig, annak következtében, hogy Kertész Imre irodalmi Nobel-díjat kapott decemberben. Élt-e Magyarország, élt-e a magyar társadalom azzal a lehetőséggel, amelyet ez az óriási nyilvánosság, hatalmas figyelem nyújtott? Javunkra tudtuk-e fordítani az elismerést?”

Kertész Imre Sorstalanság című könyve az 1970-es évek közepén jelent meg Magyarországon, de ezt akkor én nem olvastam. Bevallom, nem is tudtam róla. Csak lassan, fokozatosan kezdtem hallani a könyvről, ahogy egy-egy ismerősöm említést tett róla, de ez is húsz évig tartott. A Sorstalanságot csak a kilencvenes években olvastam. Nagyon különös könyv volt, úgy is mondhatnám egzisztencialista irodalom, semmi hősiesség nem volt benne. Utólag tudtam meg, hogy Kertész évtizedekig kereste azt a nyelvet, kifejezésformát, amivel visszaadhatta az akkor tizennégy éves fiú gondolkodását. Felnőtt fejjel írta meg úgy, mintha még mindig gyerekként lenne benne. Szörnyű lehetett így élni. Nem véletlenül nyilatkozta, hogy Nyugaton biztosan nem tudta volna megírni ezt a regényt. 1956 után neki itthon kellett maradnia, hogy konzerválhassa benne a kiszolgáltatottság érzését a totalitárius rendszer. Élete könyve miatt maradt itthon. Fordított Máraiként. Míg Márai a felnőtt citoyen emberi méltóságát akarta megőrizni önmagában és ezért távozott örökre, addig Kertész az elnyomó rendszerben nem is akart felnőni. Valamit meg akart írni. Kertész élete: élet az irodalomért.

Az íróval személyesen már csak akkor találkoztam, miután már megkapta az irodalmi Nobel-díjat. Akkor viszont véletlenül: a Nádor utcai Pont könyvesboltban, ahol épp kettesben nézelődtünk. Nagyon kedvesen elbeszélgetett velem, holott nyilvánvaló volt, hogy nem ismer. Talán egy évvel lehettünk a Nobel-díj átvétele után, úgy 2003 körül, és Kertész nyugodtan, zavartalanul sétálhatott a pesti utcán. Nem kellett attól tartania, hogy felismerik. Nem kellett attól félnie, hogy megrohamozzák autogramokért.

Kertész Nobel-díjának híre 2002 októberében érkezett. Hatalmas dolog volt. Ahogy Balassa Péter írta, sokunkat afféle „6-3 érzés” fogott el. Mintha legyőztük volna az angolokat! Mintha megnyertük volna végre a világbajnokságot! Kertész és Nádas akkor épp a berlini Wissenschaftskolleg vendégei voltak, ami elegáns művész- és tudóslak Grünewald és a Kurfürstendamm között. Számomra személyes élmény is, hiszen néhány évvel korábban, 1993–94-ben, magam is eltölthettem ott egy nagyszerű évet. Először Kertészre gondoltam és nemzeti büszkeség dagasztotta keblemet. Utána Nádasra gondoltam, hogy mit érezhet most, elvégre ő is megkaphatta volna. Ott ültek egymás szomszédságában: Nádas dolgozhatott tovább, míg Kertészt leállította a világsajtó.

Kertész stockholmi beszédét a televízióban néztem, majd meg is vettem a kiadványt. Mint afféle bűntudatos diák, gyorsan elolvastam az összes könyvét. Az ünneplésbe fals hangok is vegyültek, a szélsőjobb kétségbe vonta az író magyarságát, de ezek a megjegyzések akkor még leperegtek rólam, gondoltam, ez nem Kertészt, hanem antiszemita ellenfeleit minősíti. Mintha lenne egy széljobb zsűri, amely bárki „magyarság-teljesítményét” vizsgálhatná. Nevetséges.

Frissen kinevezett kulturális miniszterként, 2005 elején, először a Sorstalanság filmbemutatóján vettem részt. Egy hónapra rá ott voltam Párizsban, amikor Kertész Imrét a Sorbonne díszdoktorává avatták – Dario Fo, Mario Vargas Llosa és mások társaságában, szép, hosszú ceremóniával. Este vacsora a követségen, Kertésszel, Méray Tiborral, Thomas Schreiberrel, Fejtő Ferenccel, Erdős André nagykövettel és másokkal. Beszélgetésünket szinte ott folytattuk, ahol másfél évvel korábban a Pont könyvesboltban abbahagytuk.

Végül volt még egy hivatalos találkozónk, bő fél évvel később, amikor Kertész Imre beszédével nyílt meg a Befogadó Európa című kulturális konferencia a Művészetek Palotájában. Ezen több mint húsz ország képviseltette magát, sikerült a szakminiszterek mellett Budapestre hívnunk az európai írók, művészek és kulturális aktivisták színe javát. Ekkor Imre már nemzetközi sztár volt, aki nem szívesen fogadott el protokollárisnak tetsző meghívásokat. Nagyon örültem, hogy meg tudtuk győzni, ez nem protokollszereplés lesz. Ami a lényeget, a felolvasását illeti, nem is volt az.

Kertész Imre megírta művét, így nem volt oka többé rá, hogy ne legyen felnőtt minden tekintetben. Nem volt oka arra, hogy ott éljen, ahol nem szeret, ahol nem szeretik, ahol megbélyegzik, gyanúsítják, irigykednek rá. Élete csúcsán olyan helyzetbe jutott, hogy eldönthette, hol éljen. Ott, ahol a politikában is kimondhatja, amit gondol, s ahol ezért nem megvetés, hanem tisztelet övezi. Ott, Berlinben, Európa egyik igazi kulturális fővárosában. Sokáig azt gondoltam, néhány, a magyar helyzetre vonatkozó kommentárja nem volt szerencsés, talán túl élesen fogalmazott, talán túlságosan érzékeny, elvégre szélsőjobb mindenütt van, és mindenütt úgy próbál gyűlölködni, ahogy tud. De ma már látom, Kertésznek igaza volt a magyar politikával és társadalommal kapcsolatban megfogalmazott éles kritikájában. A szélsőjobb ugyanis mindenütt úgy beszél, ahogy engedik, ahogy elfogadják.

Magyarországon nincs éles határvonal a demokratikusnak nevezett politika centruma és a szélsőjobb között. Kulturális értelemben összeér a „mérsékelt” és a „radikális” jobboldal. A helyzet súlyos. Az ország – mai állapotában – talán nem „érdemli meg” Kertészt, de Kertész most, éppen most nem hallgathat el. Ha már elfogadta a Nobel-díjat, biztosan tudja azt is, hogy ez nem csupán irodalmi díj, hanem közéleti felhatalmazás. Bármilyen kényelmetlen is ez.

Csaplár Vilmos válasza

Görgey Gábor válasza

Előzmények

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top