Elcserélném az ekémet zongorára. [Podmaniczky Szilárd novellája]
Eke és zongora
Január van. A hónap végére az idő megenyhült, az ég sima és kék, a nap középmagasan sugároz. A férfi egy fűzfa alatt ül vastag barna kabátban, a kabáton barna gombsor, köztük egy áttetsző kék középen. A kabát műszőrme gallérja a férfi füléig fölér. A levegő alig mozog, széthajtja a gallért, ujjnyi tölcséreket fúj a gallérba. A férfin feszül a kabát, a gombok pattanásig tartanak. Arcát hosszú, szürke árnyak csíkozzák, a fűzfa lehajló sárga és kopasz vesszői. Húszéves, gyűrött sártaposója fölött lila és bordó kockákból fölépített zokniminta feszül lábszárán, a kockákat vékony fehér vonalak határolják. A zokni fölött harang alakú szürke nadrágszár, mely csak a térd alatt tarja a vasalást egy tízcentis sávban. A férfi haja barna, ősz fürtökkel vegyítve. Haja nem göndör, de a választék után furcsa, sötét alagutat emel a feje fölé. Arca kerek, orra uborka alakú, az orrcimpák tövén veres. Szemeit alig látni, maga elé néz, füzetet tart a kezében, egy radírvégű sárga ceruzát kopott heggyel. Délutáni borostája tegnap estéről maradt. A fűzfa körül apró tócsák, sárnedves fűcsomók a férfi lábnyomával. A férfi háta mögött veteményes, megfagyott káposztafejek, szétálló ribizlivesszők. Balra előtte a ház, vályogból, falai düledeznek, a kéményből szőke füstcsík húz az égre. Az ablakban lemetszett muskátli csonkjai fekete műanyag virágládában, mellette napszítta zöld kézi locsoló, föntről bordó paprikafürt lóg, alatta fehér keretes borotvatükör. A ház hátulján kiszáradt létra fut a padlásig, az ajtó fönt nyitva, a vasalás leszállt, súlypontja mélyén az ajtó mozdulatlan. A létra alsó fokán téglaporos sárcsomó, föntebb macska gubbaszt, mögötte sárga fal, a macska a napba hunyorog, átnéz a szomszédba, dorombol. A férfi előtt méterekre keskeny, törött téglákból kirakott út vezet a kapuig, az út mellett hosszú artézi csap, rajta rongykóc és nejlonlapok rafiával kötve. A csap csöpög. A férfi hátát süti a nap. Fülei áttetsző vörösek. A mellmagas kapu berakva, retesz rátolva, alul egy lakat lóg rozsdás láncsoron. A kapu két oldaláról drótkerítés futja körbe a telket, beton- és fakarók váltakozva rögzítik, fölötte egy szál friss szürke szögesdrót. Az utcán kopott kék munkásruhában, lisztporos sildes sapkában egy férfi kétkerekű kocsit tol. Az egyik kereke teljesen lapos, a másik megjárja. A kocsi folyton körbejárna a lyukas kerék körül, a férfi nagy erőkkel tartja irányban. A rakomány tűzifa, nedves tuskók, rongydarabok, iszapszén, néhány friss léc méretre fűrészelve, egy félméteres fenyő rozsdálló tűlevelekkel, csillogó szalonpapírokkal, pár centi angyalhaj, és egy barna mókus papírból. Az utcán áll a sár, a férfi gumicsizmában feszül a kézikocsi tolónyelének, mely hosszú T-vas, a fogantyúkon rózsaszín biciklikormány markolat. Szájából pára szál, arca barázdált, arcszőrét már csak a penge fogja. Körötte fröccs-, dohány- és cementszag, a kocsiból fűrészelt fenyő illata terjeng. Lisztes sapkájáért nyúl, hogy megemelje, megemeli, a kocsi kifordul a sárban, a sapkát visszacsapja, még egyszer benéz az udvarba. A fűzfa alatt a toll egy pöttyterhes vonást húz a papírra, mikor a férfi visszabólint. A kézikocsissal szemben egy biciklis asszony jön, vastag, puffadt nadrág van rajta kabátanyagból, különböző pólók és molinók, fölöttük szőrével befordított irhakabát feszül, melynek hátulján hímzett piros tulipánfej virít. Fején kendő, sárga és bordó indamintákkal. A pedált keményen tapossa, a nyereg túl magas neki, egész fertálya billeg. A kézikocsisnak csak bólint, a kertbe nem néz be, a sárban az első kerék lomhán cikázva halad, mintha hegynek felfelé. A bicikli kormányán alumínium kanna, a kannafedő alatt fehér szövet, a szélei kilógnak, a kanna aljába olykor belebillent lábával az asszony. A lánc ropogva hajtja a fogaskereket, ötödik hajtásonként szalajt. A csomagtartón fölgumizott doboz, körben a kekszgyár felirata. Elhaladnak egymás mellett. Az utca másik oldalán kukoricás, néhány kiszáradt szár tavalyról, a távoli erdőig hófoltos szántó, varjak, arrébb fácánok és nyulak ugrálnak. A távoli erdő mögött, kopasz fái alatt a sík szántó felülete hirtelen mély völgybe fut, mögötte az ártér. A szék, melyen a férfi ül az udvarban, világosbarna, repedezett, pereg róla a festék, ahol fönnmarad, szép sima. A ház körül salak és üvegcserepek, tetőcserepek, az olvadó hólé az ereszről apró lyukakat csöpög közéjük. A férfi szemöldöke dús, vastag, hosszú szálak állnak ki belőle. A férfi felesége ősszel halt meg, a lánya az ország másik végében él, énektanárnő. A felesége fodrász volt, most kint fekszik a temetőben, a férfi egy gesztenyefát ültetett a sír mellé, majd tavasszal derül ki, megfogta-e. A férfi apróhirdetést fogalmaz, szeretné elcserélni az ekéjét egy kisebb zongorára. Megígérte a feleségének, hogy egyszer itthon a házban, majd kint a temetőben is eljátssza neki a himnuszt, utána megiszik egy-egy üveg bort abból a szőlőből, amit még együtt szüreteltek. A ház mögötti lomtárat nem látni, a tetején kátránypapír, középen beszakadva. A lomtárban két ásó, két kapa, két gereblye, egy fejsze, egy hasítótuskó, lomok, némi aprófa és a kétfejű eke. Markolata fa, rajta az unokája kis kötött kesztyűje lóg, a kesztyű mintázta: piros alapon fehér hókristály, alatta egy stilizált szarvas. Az eke már rozsdásodik, az ára bizonytalan. „Kétfejű ekét cserélnék kisebb zongorára”, végre leírja. Nézi a papírt, az öt szót, nem biztos benne, hogy ez így jó lesz. Túl rövid, túl egyszerű, hosszabban kellene, hogy jobban megértsék. Új sort kezd. „Családi okokból, a feleségem halála miatt elcserélem kétfejes ekémet zongorára.” Azonnal kihúzza. Fölnéz a házra, az ablakon át a szobát látja, ahol a felesége meghalt. Két nap alatt végzett vele a betegség, az orvos ki sem ért, az őszi sár miatt csak a harmadik nap indult útnak, hogy megállapítsa a halált. Nem szenvedett sokat, mondta az orvos. A férfi azon volt, hogy megkérdezi, honnan tudja. Az asszony hálóingben feküdt, a férfi átöltöztette. Ötven éve ismerte ennek a fehér testnek minden porcikáját, az összes hajszálától a segge lyukáig mindent. A szeplőket, a sebhelyeket. Egyszerűen elaludt, amíg a férje káposztalevest főzött. Egy gőzölgő kanállal hozott belőle, hogy elég sós-e. Az asszony addigra már aludt. Feje belesüppedt a párnába, a haja szétterült, arca békésen pihent, a takaró fölött mellkasán összekulcsolt kezei és apró fehér körmei a kézfején. Aztán a férfi megkóstolta a levest, sós volt. Azt hitte, csak alszik. A leves két tányérban hűlt a párkányon, ekkor vette észre, hogy meghalt. Az ételszag bejárta a szobát. A tányérok még napokig a párkányon álltak, az egyik a feleségéé volt. Az asszony a halála előtti napon kérte a férjét, hogy játssza el neki a himnuszt, és igyon abból a borból. A szüretnél látta a szemeken, hogy jó bor lesz az idén. A lánya hazajött a temetésre, de nem maradtak soká, a gyerek miatt. A férje nemigen szólt, mosogatott, aztán az udvaron dohányzott, folyton az eget kémlelte, hogy visszaérnek-e az eső előtt a szikkadó sárban. A temetésen a pappal együtt heten voltak, a pap nem sokáig maradt. A temetés után kolbászt és szalonnát ettek, a gyereknek hoztak egy konzervet. Aztán kiürült a ház. Már egy órája elmentek, mikor a férfi eszébe jutott a bor és a himnusz. Nem mondta a lányának. Besötétedett, sokáig nem gyújtott lámpát, a macska éhesen nyávogott az ajtó előtt. A férfi újra hallja a nyávogást, a macska leugrik a létra fokáról. A férfi háta mögött a szomszédos ház kéményébe botlik a nap. A férfi kézfejével megtörli az orrát, összehajtja a lapot, az ülőkére támaszkodva feláll, a kabátot megigazítja magán. Majd holnap, gondolja, s a pergő falnak támaszkodva, az ereszről hulló vízfüggöny alatt a bejáratig botorkál. Odabent elővesz egy üveg bort, addig is gyakorolja a himnuszt a konyhaasztalra fölkarcolt billentyűsoron.
A novella 2005-ben a Gumiharangok című kötetben jelent meg.
{jcomments on}
